Az évek lassan teltek a kastélyban. Bár Ninának akadt segítsége, ami a politikiai helyzeteket illette, nem volt aki meghallgatta volna. Verond, London tanácsosa sosem volt számára szimpatikus, de igyekezett megfogadnia tanácsait, kivéve, amikor azt nem látta helyének valónak. Nehéz volt “barátai” nélkül az élet. Nem volt olyan tapasztalt, mint London, és nem kapott képzést sem, mint Fitz. Magányosnak érezte magát Fitz, Frey, és Leko nékül, akiknek a jelenlétét már oly annyira megszokta.
Egy nap azonban felborult a  kastély rendje, mikor vendégei érkeztek. Vagyis... Nina ezt hitte. Az őrök nem a tanácsterembe vezették őket, hanem a díszterembe. Itt várták meg Ninát, akit a három idegen férfi közül látszólag egyik se vett túl komolyan, mikor belépett.
A vezérük széttárt karokkal hajolt meg kicsit, és tízből tíz pontos mosolyt villantva szólt:
- Jó szelet, üdvözletem!
Az üdvözlésen kívül azonban mást nem mondott, felegyenesedett, háta mögött baljával átfogta jobb csuklóját és várt. Nem túl feltűnően végigmérte Ninát, igaz, rejtegetni se próbálta épp merre ment pillantása. Néhol kicsit ovább is elidőzött az illendőnél.
A kíséret körülötte nem oszlott, habár normális esetben ha valakit felvezettek a díszterembe az őrök a fal mellé rendeződtek, de legrosszabb esetben is Nina mellé álltak. Csak Vermond foglalta el megszokott tanácsadói pozícióját a hercegnő mögött.
Nina tisztes távolságra megállt a vezérük előtt, majd egy enyhe pukedli, és kecses fejbiccentés kíséretében ő is megszólalt - Üdvözlöm az urakat! Úgy hiszem még nem találkoztunk ez előtt. Kit tisztelhetek az Önök személyükben? - hangja kedvesen cseng.

A férfi csak elmosolyodik, egyik szemöldökét kihívóan felhúzza. Fejét kicsit leszegve elnéz két oldalára, majd fejét nem emelve ismét felnéz.
- Úgy vélem illetlenség vendégeket ilyen szoros őrizet alatt tartani - szólalt meg - ahogy a kedves vendéglátó is bemutatkozhatna. Sokat változott itt a... - elgondolkozott, a megfelelő szavakat kereste - rangsor.
Páran a kísérő őrök közül feszengeni kezdtek. Valóban modortalan így közrefogniuk, ám egyikük se bízott túlzottan a három idegen alakban. Megvoltak az okaik, azonban hogy ezt felülbírálhatják-e csak a tanácsadók és Nina döntése lett volna.
Vermond kifejezéstelen arccal hajolt a nő füléhez.
- Ami fegyvert találtunk elvettük tőlük - majd felegyenesedett, és mindenki számára érthetően folytatta. - Az elit gárdisták - a négy fekete egyenruhás egyszerre biccentett - csak közvetlenül a királytól és az örökösétől fogadnak el parancsot, egészen addig pedig saját belátásuk szerint cselekszenek. Szintén a ház vendégei.
- Felség, ezen férfiak fosztogatással és kalózkodással gyanusíthatóak - tért végül a lényegre a kíséret egyik tagja. - Bizonyíték nincs ellenük, de a kikötőben egy halárus azt állította ők pusztították el korábban a szülőfaluját.
A vád ellenére meglehetősen jókedvűnek tűnt mindhárom idegen. Vezérük magában, lassan kuncogott is. Magabiztosan játszott, bajtársaira figyelmeztető pillantással nézett hátra, de mosolya nem hervadt.
- Egy képviselő vagyok csak, ennél nem több, s nem is kevesebb. Hazám ismét nyitni akar a külvilág felé, persze lehet... nem a megfelelő irányba.

A hercegnő Fitz által jól tudta, hogy ahhoz, hogy valaki megtámadja, vagy esetleg rosszabbat hajtson végre áldozatán, nem feltétlenül kellett hozzá fegyver. És még meg volt rá az esély, hogy olyan tárgyak birtokában vannak, amiket az őrök nem vettek észre. Azonban a sok őr őt is frusztrálta. Ez volt a nyomós ok, ami miatt végül intett, s az elit gárdistákon kívül csak három őr maradt a teremben, míg a többi elhagyta azt.
- Calaren Nina a nevem. Anaroth hercegnője. De talán megboldogult apámat jobban ismerhette... - mutatkozott be végül, de cseppet sem volt ínyére, viszont ezt nem mutatta ki - Most, hogy felfedtem kilétemet, megtennék ugyan ezt, hogy egyenrangúak lehessünk?
A kalózkodás szóra azonnal felcsillantak szemei, de próbálta leplezni izgatottságát. Azonban már kezdett körvonalazódni, hogy miért olyan ellenszenves neki vendége.
- Calaren hercegnő, természetesen magácskát is ismerem, nem csak az apját. Örömömre szolgál, hogy végre személyesen is találkozhatunk. Szintén eltávozott apám sokat mesélt a vidékről és országaink közötti... hogy is fogalmazzak szépen, ellenszenves viszonyról.
A vezér mellett társai feszengeni kezdtek, idegesen mérve fel a teremben maradt őröket és menekülése alkalmas útvonalakat - ablakok, ajtók, egy repedés a falon: minden szóba jöhetett számukra.
Az elöl álló fiatal férfi nem nézett hátra, de érezhette az egyre feszültebbé váló helyzetet, lassú kézmozdulattal, és egy félmosoly kíéretében intette nyugalomra kíséretét.
- Lucius vagyok. Lucius Proudmore, az Északi Vizek Ura. - vállat vont - és csak azért nem az összes tenger császára, mert innen nyugatra több a kalóz, mint bodzafán a tetű. De ami késik, nem múlik.
Kicsit hagyja a gondolatot leülepedni. Nem rejtegeti szándékát, látszólag nyitott lapokkal játszik, ennek megfelelően folytatja is bemutatkozását rátérve arra, miért is jött - már mintha persze nem elfogták volna.
- Azért vagyok itt, mert szeretném a múltban kialakult konfliktusokat rendezni. Mivel ezen ország korábbi uralkodója is, illetve az Északi Vizek korábbi ura is a földben - illetve a tengerben, ki-ki a maga helyén - nyugosznak, az új generáció maga választhatja meg az útját. A háborúzásnak, ellenszenvnek semmi értelme. Évszázadok óta tengeri nép az enyém, vízen a kalózokon kívül senki se ér a közelünkbe sem. Ugyanakkor nekünk sincsenek meg a megfelelő adottságunk a szárazföldi csatározáshoz. Anaroth nyersanyagot, munkaerőt szolgáltathatna nekünk, míg az Északi Vizek kereskedelmi útvonalai és kapcsolatai virágba boríthatná az elmúlt évtizedekben egyre inkább elszegényedő partvonalat, egzotikumokat szolgáltathat a gazdagoknak, és kitörési lehetőséget a nincsteleneknek...
Vermond észrevétlenül megérinti a hercegnő lapockáját, és alig láthatóan nemet int fejével. Neki nem tetszik az ajánlat, de nem szól, nem ad indokot.
- Bizonyíték híján nem tehetek semmit sem, nem igaz? - nem annyira bízott bennük, de szerette volna egy kis ideig maga mellett tartani őket.
Ha valóban ártalmas kalóz, ahogy azt a halárus állította, egyszer úgyis követnek el hibát, és akkor már lesz rá okuk, hogy börtönbe vessék őket. Mégis reménykedett benne, hogy tényleg csak képviselőként érkezett. És ki tudja... Talán London is nemsokára hazatér... - Atyám sokat mesélt a családjáról, de őszintén megvallva ahogy Ön is modta, tiszta lappal szeretnék kezdeni. Ehhez azonban az kell, hogy megismerjem. Kérem, fogadja el meghívásomat a kastélyba, mint vendég. Mindazonáltal biztosan nem veszi zokon, ha pár emberem az itt töltött napjaiban segédkezik Önnek a nap 24 órájában. Tengeri légkört ugyan nem nyújthatunk, de egy kellemes környezetet azonban garantálhatok. Ugyan ez vonatkozik társaira is.

Lucius és társai tehát szabadon járhat-kelhet a palotában, de szoros felügyelet mellett. Mégis csak elkapták őket, s ez még mindig jobb, mintha fejüket vétette volna.

Lucius aprót biccent csak, majd egyik kezét kitartva meghajol, és megfordul.
- Kérem, vezessenek ki, és mutassák meg a szobám. Aztán enni szeretnék valamit.
Míg Luciust és két társát kivezetik a két hátramaradt furcsaöltözetes figura, akiket Nina már arcról felismerhetett korábban is, fél térdre ereszkedik.
- Jelentést! - Szólal meg Vermond először egy ideje, mire a kémek egymás szavát átvéve elmesélik tapasztalataikat az elmúlt hét hónapról. A halárus gyanusítása ugyan hamis, és így nincs semmi terhelő szó Lucius és emberei ellen, de mindkét kém fontosnak tartja kiemelni, hogy a legveszélyesebb nem is az eredetileg fogságra ítélt két kísérő, hanem vezérük. A többiek csak fürge gyíkok egy napsütéses délután a vároldalban.
Jelentésük végeztével távoznak, és Vermond is jelzi, hogy dolga van.

Ninának így volt mit átgondolnia az üggyel kapcsolatban. Aznap sem volt nagy étvágya, de már csak a vendégei miatt is kénytelen volt lemenni, hogy tiszteletét tegye. Még pont időben érkezett, hiszen a vacsora még nem került terítékre, viszont az úriemberek már az asztalnál ültek. 

Furcsa volt újra társaságban lennie ennyi kihagyás után. Kezdetben még megkérte a szolgáit, hogy üljenek le ők is falatozni vele, de az nem volt az igazi. Feszélyezve érezték magukat a jelenlétében, így egy idő után erről is lemondott. Az éves bálokat pedig a háború miatt bár megtartották, de a létszám csökkent, ahogy kimutatták a foguk fehérjét. Magát a rendezvényt is fele annyi felhajtással tartották meg, hogy ínységes időkre legyen mit enni adni a népnek. 

Egy pillanatra még meg is torpant, hiszen már annyira hozzászokott, hogy mindenhol egyedül van, majd az asztalhoz libbent, hogy helyet foglalhasson. - Remélem elnyeri tetszésüket hazám ízei, s nem okoz majd csalódást. Úgy hallottam, hogy a szakács az Önök tiszteletére ma igazán különleges étekkel készül.

Lucius épp csak megnézte a lakosztályt, ahol tervei szerint pár napot tölt majd csak el. De hát ember tervez... mindenesetre hamar megkérte "segédeit", hogy vezessék le a konyhába, ahol is érdeklődéssel figyelte, ahogy a szakács sürgött-forgott, míg a kukták a keze alá dolgoztak. Igyekezett nem útban lenni, de nem erőltette meg magát.
Mikor már csak a hal és a sültek pirultak, csatlakozott társaihoz az asztalnál. Egy ideig jókedvűen beszélgettek, majd észrevették az érkező Ninát, kinek kedvéért anarothira váltottak.
- Igen, igen, figyelemmel kísértem a konyhai munkát, és egészen biztos vagyok benne, hogy nagyszerű vacsorában lesz részünk. Érdekes volt látni, mennyire másképp használnak egyes fűszereket. Van egy flottánk, amely...
Hirtelen megfagyott a levegő Lucius és két kísérője körül. Mindhárman az ajtó felé néztek, ahol a velük együtt látott két kém lépett be az étkezőbe. Ugyan azt az egyenruhát viselték, mint korábban, de egyik vállukon bordó-fekete köpeny darabja nyugodott, címer nélkül.
Melegen nevettek egymásra, mikor beléptek, de a csend hatására ők is hamar elkomolyodtak, és Nina felé néztek.
Lucius végül elszakította gyilkos zöld mackaszemeit a két árulóról. Illetve... persze, ő is tisztában volt vele, hogy nem árulók voltak. Kettős ügynökök. Nem mintha ezzel többet nőttek volna előtte.
- Noss, mi a terve holnapra? Mint vendéglátónk nyilván már elgondolkozott a következő napok programján.
Kutatón nézett Ninára, csak egy pillanatra lopott oldalra, mikor alig két székre tőle ült le a két kém. Figyelmen kívül hagyta őket, bár arcán a kifejezés megfeszült.

- Arra gondoltam, megmutatnám a vidék bájait. A kastélyon kívülre vezényelném Önöket holnap, hogy ne csak a négy falat lássák. A városban, s a földeket is megmutatnám, amiket embereim művelnek. Megkóstolhatják legjobb borainkat ott helyben. - ezt az utat valójában még azokban az időkben tervezte, mikor még apja uralkodott, s mint egy madár a kalitjábában, úgy kuksolt ő is a kastélyban - Ha valóban ide szeretnének telepedni, ahogyan azt állítják, úgy vélem látniuk kell, hogy hogyan is működik nálunk a földművelés. - nem nézi őket értelmi csökötteknek, csak tudja, hogy van egy-két praktikájuk, amit máshol például nem ismernek - Persze nem szeretném ezt Önökre erőltetni, csupán némi tanáccsal szolgálni a következőekben. - amíg beszél, hozzá sem ér az ételhez, csak villáját pörgeti ujjai között - Kora estére már haza is érnénk.
- Letelepedés - legyint és tettetetten kacag - ugyan, kérem! Az embereimnek az élete a tenger, különben maradtak volna a szigeteken. Persze, ha valaki világot kíván látni, vagy szárazföldet, nem tartom vissza, de ők eddig is költözhettek volna. Igaz, nem ide, de bízom benne, hogy a lehetőségek az ellenszenvek megszűnésével bővülni fognak.
- Remélem tudnak lovagolni, ugyanis ha úgy adódik, némely látványosságot ló háton könnyebben meg lehet közelíteni. - kissé úgy érzi, mintha lenézné őket, pedig nem ez a szándéka, csupán magából indul ki. Ha annak idején nem nyüstöli Fitzet, hogy tanítsa meg lovagolni, most ő maga sem tudna
- Nem férfi, aki nem tud lovagolni. Nem tudom őket táncoltatni, mint a távoli partokon, de nem kell aggódnia miattam.
- Kérem, meséljenek nekem a tengeren eltöltött időkről. Milyen ott az élet? - kíváncsiskodik, s egészen megfeledkezik arról, hogy még nem evett egy falatot sem.

A férfi felemeli borospoharát és a nedűbe nézve hátradől székén. Elgondolkodik egy pillanatra.
- Noss, nem tudom mit mondhatnék, mi érdekli. Talán vacsora után beszélhetünk bővebben, mondjuk a kertben. Igen hangulatos helynek látszott, kár, hogy csak röviden volt alkalmam megtekinteni korábban. Addig pedig annyit tudnék elmondani, hogy egészen biztosan nem látott még hasonlót. Az emberek többsége meg szokta említeni, milyen összehasonlíthatatlanul gyönyörű egy-egy tengerpart, vagy kikötő. Ahogy a kék a kékel összemosódik a láthatárig, a fény játéka, és a megnyugtató morajlás. A nyílt víz nem ilyen. Kevesen bírják azok között, akik szárazon nőnek fel, de akik igen, azok tapasztalataim szerint az életüket szentelik utána a vizeknek. Amilyen monoton, olyan változékony. Minden tulajdonságában.
Felnéz poharáról Ninára, megemeli a nedűt, majd legurítja.
- Nem egyszerű a mi életünk, de nem panaszkodhatunk - vállat ránt - máshol se jobb, és minket legalább elkényeztetnek a kereskedők ezer jóval, a problémák leküzdése pedig a legkeményebb vihar idején is csak rajtunk áll. A legmagasabb, hajótörő hullámok elkerülése is a kapitány kezében van, és az ellátmány beosztása is. Hányan mondhatják el ezt magukról?
Szünetet tart, elvesz egy fürt szőlőt egy nagy ezüst tálcáról, gondosan megszemléli a szemeket, majd egy-egy szemet lecsíp.
- Végzett?

Mikor felhangzik a kérdés, Nina ráemeli tekintetét, majd bólint - Kérem, ha már úgyis fel szeretné jobban térképezni a kertet, tegye meg a kedvemért, hogy elkísér esti sétámra. - nem csak Lucius miatt mondja ezt, ténylegesen sok időt tölt a kertben. Olyannyira, hogy meg tudná mondani, hogy melyik virágból hány szál található ott.

Nina ajánlatára biccent, és szigorúan mellette haladva követi.
Feláll, majd Luciussal oldalán kisétál a kertbe. A fák lombjai halkan susognak, ahogy játszadozik velük a tavaszi esti szellő. A hold fénye pedig ezüstösen világítja meg útjukat.
Mielőtt a kertbe belépnének Lucius felajánlja karját a hölgynek, de ez után se veszi át az irányítást.
- Bevallom, én még sosem láttam a tengert. - nyögi ki végül egy kisebb hallgatás után - De egyszer meg szeretném nézni. Biztosan gyönyörű. Valamiért mindig is vonzott a víz. A felszínén való csillogás, az, hogy mit rejthet a mélye... Talán észrevette idefelé jövet is, hogy a kertben több kisebb tó helyezkedik el. Ezeket még édesanyám töltötte fel, hogy mindenféle egzotikus halnak adhasson ezzel lakóhelyet. Kiskoromban én is sokat időztem kinnt a közelükben. - csacsogja visszagondolva azokra az időkre, amikor még szabadnak érezte magát. Majd eszébe jutott születésnapjának ünnepléséért szervezett bál, amikor is az éj leszáltakor Fitzel töltötte kinn az időt, az egyik tavacska partjánál. Erre a gondolatra azonban rengeteg érzelem tölti meg szívét. A boldogság érzete, amit akkor érzett, a féltékenység, hogy Lina elvette tőle, majd a szomorúság és magány, amit a hiánya okozott. Próbálta azonban mind ezt magában tartani, s nem kimutatni vendége előtt.

A hecegnő meséjén némiképp megdöbben, és nem egészen tudja elhinni.Nem létezik...Észreveszi azt is, hogy Nina küzd gondolataival, talán érzelmeivel, de nem reagál rá. Illetlen lenne, ha a másik ennyi erőt fektet abba, hogy a külvilág ne érzékeljen semmit. Helyette inkább úgy dönt, hangot ad kételyeinek, noha megkísérli nem rögtön hazugnak kikiáltani Ninát.
- Úszni azért csak tud, ha már ennyi víz mellett nőtt fel? - kérdéséhez enyhén hitetlenkedő ábrázat is társult, bár felvont szemöldöke miatt bárki hihette épp meglepettnek is.
Közben elnéz egy kisebb tavacska felé. Megnézné közelebbről, de nem vár tőle sokat. Csak egy iszapos pocsolya ez is.. Mély levegőt vesz, de végül nem sóhajt.
- Nem, sajnos nem tudok úszni. Ezek a tavak nem olyan mélyek, a kastélyt pedig nem hagytam el. De azt hiszem ez jobb is. Amilyen szerencsém van, belefulladtam volna már.
- Láttam távoli helyeken város méretű gleccsertavakat, amikhez képest a tenger is csak algás zöld medencének tűnt. Bármilyen lenyűgözőek is lehetnek azok a halak, még lábáztatónak se nevezném ezeket - megáll egy pillanatra és Ninára néz, macskazöld szemei szinte világítanak. - De ne higgye, hogy csak a saját világom nyűgöz le. Csodálom a szárazföld hófödte hegyeit és a sűrű erdőket. Télen is, mikor mind kopaszak, valahogy találok bennük valami... elbűvölőt. Noha nem sok szép emlékem fűződik hozzájuk.
- Véleményem szerint akik meglátják mindenben a szépet, s nem ragaszkodnak ahhoz, amit már annyira megszoktak, jó emberek. Vagy legalábbis nyitottak az új dolgokra is. Ez pedig mindenféle képen egy jó tulajdonság, ami részemról igencsak fontos.
Keserű grimaszra húzza szája sarkát. Már évek teltek el apja halála óta, és őszintén, nem siratta már akkor sem... De tisztában van vele, hogy az emlék és érzelmei jóval összetettebbek annál, mintsem hogy rögtön átléphessen rajta. Milyen szép is lenne...
- Rhys. Mond magának bármit a név?

- Nem. Még nem hallottam róla. Ő is olyan körökben mozog, mint Ön? - kíváncsiskodik. Útjuk során elérnek egy padhoz, ahova letelepedik. A hold tisztán kirajzolódik onnan a fellegek közül, s megcsillogtatja az előtte elterülő újabb kisebb tavat. Talán nincs sok mindenből tapasztalata, de ő is nyitott mindenre, s így is talán túl kíváncsi a megszokott emberekhez képest.

Ahogy Nina leül, mögötte egy bokor zizzen meg. Lucius egy ideig abba az irányba néz, majd a tó felé fordul. Ő nem ül le, a parthoz sétál. Valamit keres, bár csak szemén látni, végül a tóba nyúl egy lapos kavicsért.
- Hm - ennyivel foglalja össze gondolatait, ahogy a követ törölgeti, majd úgy forgatja, hogy a holdfény megvilágítsa. Szokványos, szürke darab, semmi különös nincs rajta. - Nem egészen. De mindegy is. Ha nem hallott még róla, akkor maradjon is így. Nincs szándékomban elrontani egy ilyen csodás éjszakát.
Kedvesen, bár szomorkásan a lányra mosolyog, majd lehajolva elhajítja a kavicsot, az pattan kettőt a víztükrön. A túlparton egy fa törzsének ütközik, visszapattan és eltűnik.
- Nem fázik? - Nem megy vissza Ninához, csak áll, és mintha megint valamit bámulna a lány válla mögött. Kicsit mintha még ráncolná is a homlokát az összpontosítás közben, de megint csak feladja.
A hercgnő maga mögül fém sercenését hallhatja.
- Ne mozdulj - suttogja egy hang alig hallhatón, és egy erős tenyér érinti hátát. - Ha minden rendben, nézz a csillagokra.
A kérés sürgető, de ha Nina megfordulna se látna semmit.

Már épp szóra nyitná száját, hogy válaszoljon, de ekkor valaki megérinti, mire kirázza a hideg. Bőre libabőrös lesz, arca elfehéredik, akár a frissen hullott hó. Pár őr ugyan jár-kel a kertben még így, este is, s voltak közülük, akik a biztonsága érdekében tisztes távolságból követték őket, de most mintha őket se látná sehol sem.
Lehunyja szemeit egy pillanat erejéig, de a megkezdett mondatot mégsem folytatja. Mit is tehetne... a hang, akinek gazdája úgy tűnik a sötétben bujkál - hiszen ha nem így lenne, Lucius biztosan tenne valamit - azt parancsolta neki, hogy ne mozduljon. Egyszerű, s teljesíthető kérés. Ismerős volt neki a hang, de hirtelen nem tudta hová tenni. Percek kellenek ahhoz, hogy rájöjjön, kié is a hang gazdája. Bízhat benne, így lassan bólint, végül a csillagos égre mereszti tekintetét. 

Az érintés megszűnik és újra súrlódó fém nesze hallattszik.
Lucius láthatóan feszültebbé válik, tartása teljesen megváltozik. Rossz nyelvek akár egy macskához is hasonlíthatnák, amint felfújja magát, ha kutyát lát. Erőltetetten követi Nina tekintetét a magasba, de csak egy pillanatra. Rossz érzés keríti hatalmába...
- Azt hiszem már nem sokat lehet látni ebben a sötétben. Visszatérhetnénk reggeli után, ha nem bánja - még kezét nyújtja, hogy felsegítse Ninát, de már fejben túl van a kert kapuján, túl a folyosókon, és kulcsra zárta maga mögött az ajtót.
- És nem lenne rossz lepihenni sem. Nem volt rövid az út a nyugati parttól idáig...
Csak addig kíséri a hercegnőt, míg a kastély falain belül nem találkoznak őrrel. Aztán röviden biccent meghajlás gyanánt, majd elviharzik, amerre lakosztályát sejti.