Mindig is utáltam a testvéremet. Ő volt mindig az aranyos, a kedves, és természetesen a jó, aki sose volt megbüntetve. Kiskoromban eltökéltem, hogy megszabadulok tőle. Ezzel kétszer is próbálkoztam, de sajnos mindkettő kudarcba fulladt.
Első alkalommal mivel még fiatalok voltunk, magunkkal vittük bátyánkat is. Mint mindenki más, ő is jobban szerette húgomat. Már csak ezért sem sajnálom azt, ami vele történt.
Bátyánk felbőszített egy alvó vadkant, ami aztán ránk támadt. Először engem vett célba. Már majdnem eltaposott, amikor húgom magára vonta a figyelmet. Azzal, hogy köveket dobott a vadállatra, az felbőszülten kezdte kergetni húgomat. Csak a szerencsének köszönhettük, hogy megmenekültünk. A várban már kerestettek minket, így az őrök, akik a keresésünkre indultak, megmentettek minket.
Apánk az őröket jutalomban részesítette, de bátyámat száműzte a palotából. Ez után mi lányok fokozott felügyeletet kaptunk. Kiállítottak mellénk egy-egy testőrt a dajkák mellé.
Következő próbálkozásom három hónapra rá történt, olyan hat évesek lehettünk. Kijátszottuk a testőreink, és a vár őreinek figyelmét, és kiosontunk az erdőbe. Az volt a tervem, hogy magára hagyom őt, mint abban a mesében a szegény királykisasszonyt. De arra, ami ránk várt, nem számítottam.
Minél bentebb kerültünk az erdő mélyébe, és hagytuk magunk mögött az ösvényt, annál sötétebb lett. Aztán fényt láttunk, és elindultunk annak irányába. Nem kellett volna. Egy tisztásra érkeztünk végül. Nem tűnt veszélyesnek a terep, hiszen nem volt ott senki sem. Csak a sátrak, a szélben lobogó ruhák, és pár legelésző hátas.
Húgom persze ott is ódzkodott. „Nem kellene.” „Menjünk haza.” És még ehhez foghatóakat. Míg én közelebb bátorkodtam a sátrakhoz, ő a fák tövében maradt.
Hirtelen banditák jelentek meg, szinte a semmiből. Futni kezdtem húgom felé, aki aggódva nézett felém, és siettetett. Már épp odaértem a közelébe, mikor egyikőjük felkapott a vállára, és mint egy krumpliszsákot kezdett el hurcolni egyre távolabb. Mikor visszafordultam, húgomat is elkapták. Próbált szabadulni a szorításából, de nem sikerült neki. Ő azonban szerencsésebben megúszta a dolgot. Egy vad ló szabadult el, ami egyenesen feléjük vágtatott. A férfi elengedte, így húgom el tudott futni.
Azt hittem akkor láttam utoljára őt. Elértem a célom, megszabadultam tőle, de mégis a sors úgy kívánta, hogy én kerüljek rosszabb sorba. Fogva tartóim évekig „gondoskodtak” rólam. Nem szenvedtem hiányt semmiben, nekem mégse volt ott jó. A királyi pompához hasonlítani sem lehetett az én helyzetemet. Megtanították nekem hogyan használjam a fegyvereket, és mellettük megtudtam mik hozzák lázba az átlag férfiakat.
Tizenöt voltam, amikor megszöktem tőlük. Egy hideg téli nap volt. Álmukban végeztem minden egyes bandataggal, még azokkal is, akik jók voltak hozzám. Nem éreztem könyörületet, és sajnálatot sem. Egy célom volt, mégpedig az, hogy bosszút tudjak állni húgomon. Nem tudtam elfelejteni neki, hogy miatta az életem fenekestül felfordult.
Egy évig kóboroltam az országban. Egyszer azonban összehozott a sors egy férfival. Ruhája fekete volt, mint az éjszaka. Arcáról nehezen lehetett volna leolvasni bárminemű érzelmet is. Mozdulatai megfontoltak voltak. Volt benne valami titokzatosság, ami megfogott.
Megmentette az életemet, amikor beleestem a folyóba. Hálával tartoztam neki, ő mégis az éjszaka kellős közepén a lobogó tűz mellett azt kérdezte, hogy mivel tehetne engem boldoggá. Akkor még tudatlan voltam. Elárultam neki szomorú sorsomat, hogy húgom miatt mennyit szenvedtem. Megígérte nekem, hogy segít nekem eltenni őt láb alól.
Másnap mikor felkeltem a férfi sehol sem volt. Órák hosszat vártam rá, nem tudtam elképzelni, hogy mi történhetett vele, amiért olyan sietősen távozott. Mikor azonban visszatért, mindenre fény derült. Meglátogatta húgomat a palotában, és megpróbált eleget tenni kívánságomnak, azonban nem járt sikerrel. Jelenlegi testőre ellátta a baját. Azonban ő is ejtett sérülést húgomon, és most veszélyben élete. Imádkoztam azért, hogy sose tudjon felkelni többé ágyából.
Meghallgatván a történteket tudtam mit kell tennem. Hiába ígérte meg nekik, hogy még visszatér, nem engedhettem neki. Nem tudta betartani ígéretét, és még húgom testőre is elbánt vele fél kézzel. Sajnáltam szegény fiút, de nem tehettem mást. Tudta a titkomat, és ha eljár a szája, komoly bajba kerülök miatta. Nem tehettem mást. Még az éjszaka végeztem vele, amint átfontam nyakát.
Végül egy kedves család vett magához hónapokkal később. Ők városról városra vándoroltak, hogy megkeressék kenyerüket. Az anya szerepében lévő nő jósolt. Az apa bűvész volt. A fiuk két évvel idősebb volt nálam. Ő zsonglőrködött, míg a kilenc éves húga asszisztense volt édesapjuknak.
A nőtől eltanultam a jóslást. Nem nehéz, ha megvan hozzá a képességed. Bár nekem a családomban öröklődött évszázadok óta a gyógyítás képessége. Hogy megörököltem, tizenhat éves koromban jöttem rá. Történetek szerint a családom egyes tagjai megöröklik a képességet, miszerint másokat, és saját magukat is meg tudják gyógyítani. Mikor véletlen megvágtam magam egy nap a konyhán, azon kaptam magam, hogy sebem elkezdett beforrni. Nagyon megörültem neki, hogy én lehettem az, aki megörökölte a képességet. Nekiláttam tovább fejleszteni, és megtanulni uralni. Próbálkoztam állatok, vagy mások gyógyításával, de sose sikerült. Valószínűleg azt a felét húgom örökölte. Ilyenre még nem volt példa a történelem során. Úgy értem arra, hogy egyszerre ketten örököljék. Talán ez is csak azért lehetséges, mert ikrek vagyunk.
Amíg a családnál éltem, próbáltam titkolni kilétemet. Nem szívesen osztottam volna meg velük, hogy én vagyok a halottnak hitt hercegnő. Ha erre rájöttek volna, akkor kerülhettem volna rosszabb sorsra is. Vagy elvisznek apámhoz, és követelni fogják a drága jutalmat.
Egy nap bekövetkezett, amitől féltem. A fiú gyanakodni kezdett rám, és minden egyes léptemet figyelte napról napra. Mikor már elég bizonyítékkal rendelkezett, családi megbeszélést tartottak, hogy mi is legyen a sorsom. Engem természetesen nem hívtak meg rá. Nem volt más választásom. Mérget kevertem a teájukba, hogy örök nyugalomra térhessenek. Hiába kedveltem őket, nem hagyhattam, hogy az utamba álljanak.
Tizenhetedik születésnapom előtt egy héttel kihirdették, miszerint apámat, a királyt meggyilkolták, ugyan akkor a trónörökös, húgom eltűnt. Ez volt az én nagy esélyem. Eltökéltem, hogy átveszem húgom helyét a trónon. Ha pedig véletlenül visszatérne a palotába amikor én már betöltöttem az engem megillető posztot, kikiálthatom csalónak. Ezzel elérném bosszúmat.
Elindultam tehát, hogy véghez vihessem terveimet. Megállás nélkül gyalogoltam a fővárosba éjt nappallá téve. Mikor aztán a negyedik napon nyugovóra tértem, egy istállót választottam. Kérdés nélkül letelepedtem a meleg széna közé, és elaludtam.
Neszre riadtam fel, de nem csaptam zajt. Megvártam a megfelelő pillanatot, amikor áldozatom olyan közel kerül hozzám, hogy meglephessem egy tőrrel a szívében.
A sors azonban most sem volt kegyes hozzám. A nesz okozója egy lány volt, aki csak gondolataitól menekülve akarta használni az istállót. Már épp emeltem kezemet, amiben a tőrt markoltam, amikor aztán…
- Nina…?

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés