|
Fedőneve "F"
„Egy apró vörös panda ugrik az asztalomra, elszakítva a papírtól. Megpróbálom arrébb tolni, de familiárisom nem enged. Az ajtó felé néz, ahogy végigsimítok tömött bundáján.
– Nem várunk senkit, Rood – ismét megpróbálom arrébb tessékelni, de nem mozdul – Rendben. Mára elég a könyvből.
Felállok, éppen kinyújtóztatnám tagjaimat, mikor kopognak. A macskamedvére nézek, de már a kandalló peremén fekszik, orrát lompos farkával takarja el. Csak ingatom fejem, és mintha látná, mit gondolok, egy mindent tudó pillantást küld felém.”
~ Idézet a történetből
http://www.youtube.com/watch?v=hclgAmMSjtY
panda, szemellenző, megragad, benedvesít, hasznos
Fedőneve "F"
„…Hát igen. Az élet már csak ilyen. Kegyetlen. Sokan mondják, hogy az idő mindent meggyógyít. Ha elvesztettél valaki fontosat, előbb utóbb elfelejted. Vagy legalábbis a fájdalom lekopik az emlékeiről. Ez baromság. Aki azt mondja, hogy elhiszi, az magának is hazudik. De nem az én dolgom megszabni, hogy ki, miben hihet.
Évek teltek el azóta, hogy a legjobb barátom itt hagyott. Elfogadtam, hisz az ő döntése volt. Tizenkét éve. Tizenkét éve élek együtt a tudattal, hogy sose tér vissza. Nem vagyok mazochista. Nem kínzom magam, nem gondolok egyfolytában rá, és az apróságokban se őt látom. Még álmaimban is csak ritkán jelenik meg. Csak a felhőtlen, teliholdas éjszakákon kísértenek utolsó szavai, arckifejezése. Érzem, ahogy végigcsordul vére a bőrömön.
Mégse ez az, ami miatt nem múlik az üresség, amit maga után hagyott. Sőt, igazából ebbe már rég belefásultam. Durván hangzik, de már nem érdekel. A boldog idők, a barátsága, a személye hiányzik. Utánozhatatlan egyénisége. Nincs senki más, aki ugyan úgy lenne képes beszélni másokkal, mint ő. Talán ez így is van jól, hisz lehet, hogyha valaki az ő stílusában szólalna meg, vagy az ő hangján kiáltana értem, menten összeesnék. Természetesen neked, ha nem ismerted Fitzet, mindez semmit se jelent. Szép szavak egy papíron, talán még annyi se.
Az élet viszont nélküle is ment tovább. Tizennyolc évesen halt meg, de már évekkel korábban apja mellett dolgozott. Mindenki ismerte a nevét Korridorban, és bár nála kétoldalúbb híre senkinek nem volt az országban, mindenki bizalommal várta, hogy örökösből egyszer majd a királyukká váljon. Ez az idő az, ami nem jött el. Hónapokig tartott, mire a köznép nyelve végre elhallgatott, és Fitz végre tényleg békében nyugodhatott. Négy éve választott London új örököst.
Azt kevesebben tudják, hogy a fiúnak mi volt a valódi specialitása. Orgyilkos volt, de nem is akármilyen. Nem is. Ez így még nem pontos, mert nagyon barbárul hangzik. Fitz Halálmester volt. A legjobb, akit ismertem, és sajnos többel találkoztam a szakmából, mint az egészséges. És mint az elvárható a legjobbtól, az emlékeken kívül nem sok mindent hagyott maga után. Lovát Henbanet, pár ruhát, és azokat a cuccait -főleg könyveket, tekercseket, amiket együtt szereztünk közös útjaink során- , amiket én őrizgettem. Minden más, igazán személyes dolgát úgy eltüntette szem elől, hogy még varázslattal se találtuk meg.
Közös dolgainkat én elemezgettem, tanultam belőlük. Ősi, igazán nagy kincsnek számító feliratokat is elemeltünk kalandozásaink során, de akkoriban nem volt elég erőm, és bátorságom részletesen megnézni, vagy kipróbálni a leírottakat. Ez mára megváltozott.
Henbane egy háború idején elpusztult. Londont viszont megmentette a biztos haláltól. Minden csikója erőteljes és hűséges hátassá vált. Egygazdás lovak, de a lovasuknak szinte minden szavát, mozdulatát megértik. Egyik csikója, Holló, hozzám került. Amikor rajta ülök, nem érzek különbséget, mintha apja született volna újjá benne. Persze ez szinte lehetetlen...”
Egy apró vörös panda ugrik az asztalomra, elszakítva a papírtól. Megpróbálom arrébb tolni, de familiárisom nem enged. Az ajtó felé néz, ahogy végigsimítok tömött bundáján.
– Nem várunk senkit, Rood. – ismét megpróbálom arrébb tessékelni, de nem mozdul. – Rendben. Mára elég a könyvből.
Felállok, éppen kinyújtóztatnám tagjaimat, mikor kopognak. A macskamedvére nézek, de már a kandalló peremén fekszik, orrát lompos farkával takarja el. Csak ingatom fejem, és mintha látná, mit gondolok, egy mindent tudó pillantást küld felém.
Ahogy kinyitom az ajtót viszont senkit se találok, csak a ház előtti jégre csorgatott vért. Becsapom az ajtót. Nyilván megint valami kölyök szórakozik a faluból. Mindig ez van, ha unatkoznak. De ismét kopognak.
Mivel úgyis az ajtónál vagyok, pillanatok alatt feltépem, aztán elhajolok egy befelé száguldó tőr elől. Recés, patkányos, és én már jól ismerem. A jégen a patkány mellett megjelent egy „F” betű is…
– Mi a…?
Kinyújtom kezem a jégen csorgó még mindig meleg vér felé, és a nevén szólítom, de a vörösség nem engedelmeskedik parancsomnak. ~ Vadállatok! És még azt hiszik ez játék! ~ Valamelyik kölyök biztos felfedezte, hogy rajta is a régiek átka ül, és most megpróbál nagymenőnek tűnni társai szemében. De a szüleik előbb utóbb elmondják majd nekik, hogy ez magának a gonosznak a műve. Hamarosan a felvágós gyerek annyira egyedül lesz, mint még soha.
A levegőbe rajzolok két ujjal egy védelmi kört. Mikor az utolsó vonás is a helyére kerül, felvillannak a vonalak, majd eltűnnek, de a varázslat kitart.
Megragadom és kirántom a padlóba ékelődött tőrt. Halk pendülés hallatszik a házban, ahogy egy újonnan eldobott pengét sikeresen visszavernek a rúnák. Ugyan nem láttam, hogy honnan jött a fegyver, de fordulásból hajítom el Fitz tőrét, kint pedig valaki nagyot nyekken, ahogy a markolat fejbe találja. Hogy honnan tudom, hogy a markolat volt? Egyszerű. Ha az a fegyver valakit komolyan megsebesít, az illető többet már nem mukkan meg. Még csak nem is sóhajt.
Az ajtó egy intésemre bevágódik.
– Nem voltál kicsit agresszív? – kérdezi egy hang a fejemben.
– Lehet. De szerinted biztos, hogy vérmágiával kéne játszaniuk? És egy másik birodalom hősének a cuccaival? – kérdezem hangosan Roodtól, aki egy ideig csak hallgat. Érzem a felőle áradó bizonytalanságot, így egy biccentéssel jelzem neki, hogy nyugodtan mondja, amit gondol.
– Nem kéne. De mi van, ha nem az „játszott” odakint, akire számítasz? És ha ennyire bánt, mért nem hívtad be őket, mint máskor, hogy elmesélj egy újabb történetet? Tanítottad már a falusi gyerekeket nem egyszer. Ez most mért kivétel?
– Inkább aludj! – mondtam neki kedvesen, ő pedig nagyot ásított. Tűhegyes fogacskái sárgás fénnyel csillannak meg.
– Így van. Inkább aludjunk! – ért egyet velem.
A célzás szavaiban, hogy nekem is ideje ledőlnöm egyértelmű volt. Összerendezgetem a lapokat, amiket a mai nap folyamán írtam tele. A szemem megakad egy mondaton… „Tizenkét éve élek együtt a tudattal, hogy sose tér vissza.” Aztán hol ez a mondat, hol Rood szavai csengenek felváltva a fejembe, még végre el nem alszok.
Másnap a hajnal már a királyi várban talál.
Fitz halála után gyakrabban kellett ide járnom. Nina nagyon maga alatt volt, és bármennyire is eltaszított magától, éreztem, hogy neki is legalább annyira szüksége van egy barátra, mint nekem. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, nem reménykedtem többen. De ahogy azt is tudtam, hogy mi volt kettejük között, úgy azt is, hogy bármit teszek is, sose lehetek annyira közel Ninához, mint szeretném.
Pár év alatt eljutottam odáig, hogy napokat töltöttünk kettesben, és tényleg elmélyült a kapcsolatunk. Melyik korai huszas éveiben járó férfi adná fel a nehézségek ellenére? De az első csók után eldöntöttem, hogy nekem ez nem kell. Persze. Hogy két oldalról égessem a gyertyát… Ha kellek, majd jelez.
Kiköltöztem a várból, egy közeli faluba, és így is lett. Néha hívatott a királynő, máskor magamtól mentem. Akármivé is vált a kapcsolatunk, erős volt, még ha nem is találkoztunk minden nap. Most is ezért lovagoltam fel, mert furcsa jelekről szóló levelet kaptam. Természetes, hogy segítek, ha tudok.
– Frey! Végre! – Nina már az istálló előtt járkált fel és alá izgatottan. Régóta nem láttam ilyennek.
Szinte ragyogott. A ruhát, amit még koronázására kapott Londontól átszabatta, de továbbra is csodásan állt rajta. Érthetetlen jókedv sugárzott felőle, lekapta Holló hátáról a kis vörös pandát, és feldobta a levegőbe, aztán elkapta.
Rood nem örült ennyire, a következő replecke alkalmával eltűnt egy rózsaszín füstfelhőben, aztán az istálló tetején jelent meg.
– Te és az asztrál lényed. Sose foglak megérteni titeket, mit állsz még ott? Gyerünk, irány a barlangoltár!
Már épp szólnék, hogy egész eddig nem mondta, miért is hívatott, vagy hogy hova kéne mennem, de inkább hallgatok és követem.
A barlangoltárt még Fitzzel fedeztük fel, hárman. A kastély alatt futó kesze-kusza járatrendszerbe, aminek az egyik legnagyobb terme az említett barlangoltár, az alagsoron keresztül lehetett bejutni. Valószínűleg a járatot azért építhették régen, hogyha gáz lenne, és az ellenség betörne a falakon, az uralkodócsaládot kimenekíthessék. Azonban az idők során kibővült, funkcióját és alagútjai számát tekintve is, de érthetetlen okok miatt egy uralkodó lezáratta az ajtót. Kulccsal és varázslattal egyaránt. Nina örökké kíváncsi szeme lelt rá, és rávette Fitzet, hogy nézze meg, nyissa ki a zárat. A bolond majdnem megölte magát, mert nem vette észre a sarokvasakba vésett pentagrammákat. Ezek után pedig ki mást, mint engem rángattak bele az egészbe.
Két napba telt megfejteni a jeleket, olyan aprók és öregek voltak, aztán még két napba, mire rájöttem mivel és hogyan zárták le a bejáratot. És mindeközben Fitz arról áradozott milyen furcsa dolgokat érez mögötte, micsoda kaland, meg amúgy is egy régi, titkos, lezárt valami. A legrosszabb az volt, hogy Nina is elvakultan bólogatott, hiába mondtam én bármit.
A felderítés után megfogadtuk, hogy ide csak hárman jövünk le, és csak hárman hagyjuk el az üregeket. Nem akarom megszámolni, hányszor voltak lenn kettesben… Az általam használt jel, amivel én pecsételtem le a bejáratot, most is hatástalanítva volt, mint mikor nélkülem mentek le. Nem értettem, honnan tudta Nina mivel kell kinyitni.
Az alagútban már célratörően meséli, hogy nyitva találta, hogy mért jött le, hogy mit fogunk látni, és mindent, amit a helyzetről tudnom kell. Legalább ezt megtanulta az uralkodással töltött évek alatt. Hogyan kell jelenteni. Keserédes mosolyra húzom a szám, miközben a királynőt megfogom, mielőtt orra esne. Csettintek, mire megjelenik egy kicsiny, de erős fényű gömböcske. Egyszerű illúzió, de nagyon hasznos, ha az ember az orráig se lát.
– Korábban nem jutott eszedbe? – kérdezi csipkelődve, de nem gorombán. csak amolyan… Ninásan… ilyenkor a legnehezebb válaszolni.
– De, csak gondoltam előhúzol valahonnan egy fáklyát. Ha már ennyire siettél.
Legyint, és már megy is tovább. Egy-egy kanyarban megáll, elgondolkozni, aztán befordul. Ha én vezetnék, hamarabb megtalálnánk a barlangoltárt, de ráhagyom. Nem hiányzik, hogy még egy, a feledékenységemre vonatkozó kérdéssel találjam szembe magam. Hiába. Szeret zavarba hozni, bosszúból, hogy se én, se Fitz soha nem válaszoltunk meg semmit nyíltan. Vagy úgy egyáltalán.
– Amúgy nem csak ez volt. Nagyjából egy hónapja kezdődött. Egyfolytában utalásokat hagy hátra, és mindig ott van valahol az „F”. Múltkor Milka nyergébe égette bele, a felrántószíjjakmellé. Aztán egyszer a főszakács jött elém rimánkodva, hogy a bálra készült sütemények legtöbbjét valaki megbabrálta. Kitalálod mi volt rajtuk?
Miközben különféle furcsaságokról beszélt, amiknek valahogy mindig közük volt Fitzhez, megérkeztünk a barlangoltárt elzáró hatalmas sziklához. Régen ketten kellettünk a megmozdításához. Fitz többnyire vállával feszült neki, én varázslattal. És így is csak annyira tudtuk arrébb tolni, hogy éppen csak beférjünk. De én mára erősebb lettem. És nyilván ő is az lenne…
Mielőtt viszont nekiálltam volna, Nina megállított.
– Ja, igen, amúgy itt még nem jártam bent.
– Nem most számoltál be róla részletesen, hogy mi lesz bent? Meg hogy hogyan találtad meg? Meg…
– De igen. Kaptam egy levelet is. És abban volt leírva…
Fáradtan rogytam le a földre. Könyörögve néztem rá, minden vágyam az volt, hogy most őszintén válaszoljon.
– És hazudtál. Nekem.
– Nem. Illetve nem egészen. Füllentettem, na! – Minden mondat kiejtése előtt habozott, és meggyőződésem, hogy csak azért nem… füllentett még egyszer, mert ha rám nézett a becsapottság megtestesült szobrát látta maga előtt.
Helytelenítőleg ingattam fejem, de nem válaszoltam. Mikor kimondom a szikla nevét, az ősit, ami csak a sajátja, az meginog, aztán engedelmesen arrébb gördül. Mielőtt viszont a királynő beszaladna, elkapom a kezét. Udvariatlan lett volna más helyzetben, de ismertük egymást annyira, hogy ez az adott helyzetben ne zavarja se őt, se engem. Igazából főleg engem.
Rózsaszín füst gomolyog fel mellettünk, és még mielőtt Rood teljesen alakot öltene, már biccentek is neki, hogy egyetértek a döntésével.
Ő megy előre, de pár pillanat múlva kidugja apró orrát a hasadékon, és hívogatón villan meg a szeme. Elengedem Ninát, aki lelkesen előre megy. Én pedig utána, sokkal mérsékeltebb lendülettel.
Bent ismét elő kell hívnom a fénygömböt, mivel a barlangoltár megszentelt hely, így varázslat se kintről be, se bentről ki nem juthat. A gyenge kis illúzió fölröppen a boltozat tetejére, és erősebb világításra kapcsol. Teljes pompájában csodálhatjuk meg a hatalmas termet, a márvány kőoltárt a közepén, és a cseppkövek pompás, értő kezek által alakított mesés díszeit. Minden alkalommal újra és újra elbűvöl a látvány, és bár évek óta nem láttam, továbbra is az az érzésem, mintha minden aprócska részletét ismerném a teremnek, és mintha az is ismerne engem. Nem tudom megmagyarázni, hogy ismerhetnek a hideg, élettelen kövek bármit is, de ezek határozottan így tettek...
Kis forgolódás és bámészkodás után az oltáron megpillantom, amire számítottunk. Fitz régi felszerelése, amit testével együtt elvesztettünk. Amit utoljára viselt, amivel utoljára harcolt. Köztük a tegnapi patkányos tőr is, amit kihajítottam az éjszaka sötétjébe.
– Nem megmondtam? Tudtam, hogy itt lesz! – örvendezik Nina, és a márványtömbhöz szalad.
– Nem. Nem mondtad meg. – válaszolom hidegen, de ő is tudja, hogy ez csak álca. Bár ne tudná… – Viszont ez nekem továbbra se tetszik.
Felém fordul, kérdőn vetülnek rám azok a borzasztóan kék szemek. Szinte láttam rajta, mennyire hitetlennek tart. Volt rá okom, maradjunk annyiban. De sose mondtam el, nem kellett, hogy tudja. Ahogy most se kell.
– Hisz itt a bizonyíték. Fitz él, Frey, életben van! És itt… valahol… – tört ki végül boldogan, én pedig ezt nem tudtam elviselni. Elfordítottam a fejem.
Nem azt volt lehetetlen megemészteni, hogy továbbra is ő kellett neki. Nekem is kellett a legjobb barátom. Hanem az, hogy annyi év után még mindig képes volt hinni benne. Én pedig már nem.
– Nina. Fitz meghalt. Ott, a kezeink között. Nem jön vissza, értsd meg!
De mintha a falnak beszélnék. A következő pillanatban felkapja barátom ingjét, ami annyi idő alatt is hófehér maradt. Kivéve a véres foltokat, amik már megbarnultak, és már le is pergett róluk a vér.
– De a teste eltűnt, vagy tévednék? Te is tudod! – válaszol gunyorosan utánozva az én kioktató modoromat. – Éééés… Ha nincs meg a teste, nem tudhatjuk mennyire halt meg. Lehet, hogy még egy végső trükköt bevetett. A te legjobb barátod volt, mért én tudom jobban, hogy mennyire szerette a kis trükkjeit?
– Nem te tudod jobban! – dörrentem rá, de nem a felvetés miatt, hogy nem ismertem Fitzet, hanem azért, mert nem látta a lényeget. – A halált nem lehet kijátszani! De ha ki is lehetne. Egy halott nem trükközget. Nina, elment. Elment, és nincs vissza.
– Elég! Valaki van itt! – szakít félbe Rood.
Mivel megbízok érzékeibe, azonnal keresni kezdem a látogatót. Nina még mondana valamit, de a vörös panda és az én hirtelen megváltozott viselkedésem elég intő jel számára, hogy magába fojtsa a szót.
A szikla a helyére gördül. Megpróbálom kinyitni, de a belsejét vastagon borítja a vér. Az erősebb mágia ellen sajnos nem tehetek semmit, csak nézem, ahogy szavamnak elveszik a hatása a lefelé csordogáló vörös patakok miatt. Akár Fitz az, akár nem, ez azért elborzasztó látvány, bár egyértelművé teszi, hogy a királynő és az én tapasztalataim mind összefüggenek.
Az oltárhoz hátrálunk, mindannyian. Csak a márvány hűvös érintése nyugtat meg. Hiába ér mindössze derékig, legalább valami van a hátam mögött. A lelógó cseppkövekről minden lecseppenő vízcsepp neszére odakapom a fejem. Csak azt nem veszem észre a nagy figyelemben, hogy Fitz ruháit és felszerelését egy-egy csepp vér nedvesíti be, majd vékonyan, alig láthatóan szétfutnak a felszínen.
Nina sikoltása ráz csak fel. Egy tőr lebeg magától a nyaka előtt, pengéje veszélyesen gördül végig ütőere fölött. Vérfagyasztó látvány. Szépen sorban azonban minden fegyver életre kel, szabályos körben kezdenek körülöttünk keringeni, míg a patkányos, recés fegyver hol társamra, hol rám villan. Egy idő után kezd az az érzésem lenni, mintha vizsgálgatna minket, és nem fenyegetne. Persze mikor ujjnyi hosszú, vékony, feltehetőleg mérgezett tűk libbennek el az ember mellett, ezt elég nehéz megítélni.
Az örök bizakodó Nina azonban hamarabb magához tér, mint én.
– Nem ártanak nekünk. Csak… figyelnek? – megerősítésért pillant rám, miközben gyengéden kiemel egy kést a körből és végigsimít a pengén. Gyengéden, mintha Fitzet cirógatná. – Ugye? Él. Csak ránk akart ijeszteni, mert nem hittél benne.
– Nina, ne legyél már ennyire makacs és szemellenzős, mint egy igásló! Gondolod, hogy pont nekem nem szólna, ha életben lenne? Vagy neked? És London? Hisz majdnem összeroppant a teher alatt!
– London jó színész. Lehet hogy ő adta Fitznek a feladatát.
Lehet. Nem kizárt. De tizenkét évig? És úgy, hogy még csak egy apró jelet se hagyott hátra, csak most tömegesen? Ez nem a barátomra vallana. Nem. Ő mihelyst tehette volna, őrületbe kergetett volna. És London. Valóban jó színész, de az őszinte fájdalmat, a veszteséget nem lehet megjátszani. Nem, ezt nem voltam képes elfogadni.
– Nocsak, nocsak… – szólalt meg egy hang, de annyira eltorzult a visszhangzó teremben, hogy nem tudtam kivenni se forrását, se azt, milyen lehetett eredetileg.
A fegyverek hirtelen mind egyfelé fordulnak, és szinte lehetetlen nem követni őket. A plafonról ekkor válik le az éjszakánál is sötétebb árnyék. Egy ember alakját rejti a homály, de nem lehet elég jól látni ahhoz, hogy kivegyem a formát. Nem tudom megmondani, hogy magas, alacsony, vékony vagy izmos. Semmit. És a hullámzó sötétség folyamatosan változtat az alakon.
Ninára vetek egy rövid pillantást, de ő éppen diadalmasan mosolyog. Kétség kívül azt hiszi, igaza van. És nagyon úgy tűnik, hogy igen. Csak Fitzet ismertem, aki így maga köré volt képes vonni a sötétséget, hogy észrevétlenül járjon az árnyak között. A szívem csak még jobban összeszorul, mikor az alak kinyitja szemeit, azt az éppen vérvörösen izzó párt.
Térdre rogyok. ~ Nem lehet. Mért? Mért eddig? Mért nem korábban? ~
– F… Fitz? – kérdezem erőtlenül, elcsukló hangon.
– Szevasztok! – köszönt végül az árnyék, és a sötétségből előlép egy hús-vér, élő, lélegző ember.
A történetnek ez a rendes befejezése, így függőben… Aki nem igazán rajong a rejtélyekért, és vállalja a hatalmas csalódás kockázatát, olvasson tovább, de én, mint az író, ezt itt és most lezárom! :)
Köszönöm a figyelmet, remélem érdemes volt elolvasni!:)
A barlangoltár teljes légkörén a döbbenet uralkodik. Részemről levegőt venni nem merek, mintha azzal megtörném a pillanatot és elkergethetném a jelenést. Illetve… nem is jelenés, hisz teljesen élő ember áll előttünk.
Mintha csak barátom lenne előttem, a fiatalabb éveiből előlépve. Tizenévesek voltunk még, mikor utoljára ezt a kifejezést láttam az arcán.
Az első sokk után szép lassan szabadulva kezdenek feltűnni a különbségek. Igen, tizennégy éves gyerek áll előttem, aki kísértetiesen hasonlít Fitzre, az árnyéka lehetne, de sokkal erősebb, mint ő volt akkoriban. Olyan kontroll alatt tartja a vért, mint… Elképesztő. És képes használni a mágiát... szinte elképesztő kegyetlenséggel, részletesen tervelt ki mindent. Kétség kívül olyan összeszedett és tettre kész, mint… mint Ő. Valószínűleg a személyisége további vonásai is mind egyeznek. Az a köszönés… Valóban őt hallottam?
Előre csuklok, meg kell támasztanom magam. Érzem, ahogy reszketni kezdek, íriszem tűhegynyire szűkül. Hirtelen minden élesebb, minden világosabb lesz a barlangban.
Nina is mellém csuklik, sarkára ül, kezeit ernyedten lógatja ölébe. Szája beszédre nyílik, de egy hang se hagyja el ajkait.
Ismét az alakra emelem tekintetem, aki mintha nem értené mi ez az egész, de eszméletlenül büszke lenne magára.
Fitzhez képest csak a varázslás képessége, és a haja más. Az előttünk álló alak nem csak a vért tudja irányítani. Haját pedig ugyan úgy hordja, mint ő, de fürtjei barnák. Még szemei is ugyan olyan perzselően jégkékek.
– Ho… Hogyan? – szedem végül össze annyira magam, hogy megszólaljak, de nem a várt választ kapom. Semmilyen értelemben.
– Noss, apám, mielőtt elment, hátrahagyott valamit, amit csak én találhattam meg. És csak a jó pillanatban nyithattam ki. Azt hiszem azt a ládikát még tőled kapta… Ez az örökségem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó