|
Találkozás
„Semmi sem állíthatta meg. Végig a folyosón, le a lépcsőn, áthaladt az előcsarnokon, kivágta az ajtót, majd futásnak eredt. Egyenesen a síremlék felé. Mikor odaért, megtorpant. Senki sem volt ott. Síri csend ült, amit csak a halk eső zavart meg.
A lány mögül gyors léptek hallatszódnak. Megfordult, de nem az állt előtte akire várt. A korábban látott férfi volt, aki a királynő jelenlegi testőrének vallotta magát. Kifújta a levegőt.
-Nina... - nézett rá szomorkásan - Már két éve történt. Fogadd el a tényt, hogy nincs többé.”
~ Idézet a történetből
Senki sem tudja hogyan történt,hogyan halt meg. Ismerni csak a kastély lakói ismerték közelebbről.De igazán csak az apja,a társa,egy harcias nőszemély,a legjobb barátja,és egy gyerekes-immáron-királynô.
A liget közepén egy fából eszkábált kereszt állt. Nem állítottak neki sírt,még csak nem is ott temették el. Ez csak egy emlék volt,amit neki állítottak fel.
Hideg tavaszi este volt,ragyogtak a csillagok,de az ég borús volt. A holdat lassan fekete felhő takarta el. A fény már csak az emlékművet világította be,ami előtt egy sötét alak jelent meg.
A palota legfelső szobájának ablakából rá lehetett látni a ligetre. A királynő az ablak előtt ült,s épp kémlelte a tájat. Mikor megpillantotta az ismeretlen körvonalú alakot,felkapta a fejét. Az üvegre tapadt,de akkor a sötét foltot elhomályosította egy esőcsepp. Mellette megjelent egy újabb, majd még egy,és még egy. A lány kinyitotta az ablakot,s az erdő felé nézett,de akkor mar a korábban látott 'idegen' sehol sem volt. Egy percet sem várt tovább.Kinyitotta ajtaját, a szoba előtti halban a fotelből egy fiatalember állt fel-Nina?! - követte tekintetével
A megszólított mintha meg se hallotta volna, ment tovább. Semmi sem állíthatta meg. Végig a folyosón,le a lépcsőn, áthaladt az előcsarnokon,kivágta az ajtót,majd futásnak eredt. Egyenesen a síremlék felé. Mikor odaért,megtorpant. Senki sem volt ott. Síri csend ült,amit csak a halk eső zavart meg.
A lány mögül gyors léptek hallatszódnak. Megfordult,de nem az állt előtte akire várt. A korábban látott férfi volt,aki a királynő jelenlegi testőrének vallotta magát.Kifújta a levegőt-Nina..-nézett rá szomorkásan-Már két éve történt. Fogadd el a tényt,hogy nincs többé.
-De én..-szipogta-én láttam-csoszogott a fiúhoz,majd megölte-Hiszel nekem ugye,Leko?-nem nézett rá. Szemeiben könnyek gyülemlettek.
A férfi nem tudott mit kezdeni a cselekvéssorozattal. Csak állt,és nézte úrnőjét. Vállánál belemarkolt,és gyengéden eltolta magától-Menjünk. Még megfázol
Nina sóhajtott,majd Leko kíséretében visszaindult a palotába. Út közben még hátra-hátra nézett, hátha újra látja az ismerősnek tűnő idegent. De semmi sem történt, nem látott senkit sem, hiába érezte, hogy valaki figyeli őket.
Visszaérve a szobájába, a királynő úgy ahogy volt, vizesen ágyára kuporodott.
- Nina, jobb lenne, ha... - de befejezni már nem tudta. A lány gyilkolni kész pillantását számításba véve úgy döntött, hogy békén hagyja - Sajnálom. - sóhajtott, majd magára hagyta a lányt.
Szó nélkül tiszta hálóingre cserélte sáros, vizes ruháját, majd visszabújt az ágyba - Utálom. - morgolódott, majd a takarót orráig felhúzva próbált elaludni.
Éjfélt is üthetett már az óra, mikor Nina a rávetődő árnyékra felébredt. Érezte a meleg leheletet, ami végig cirógatta az arcát. Valami hideg fonódott körbe nyakán.
Kinyitotta szemeit. Egy férfi magaslott fölé.
Szőke haja ezüstösen csillogott a holdfényben, míg hideg kék szemeit félelmetessé varázsolták. Egy pillanatra meglepettnek tűnt. Talán nem számított rá, hogy felébred - Szia cica. - mosolyodott el kajánul, majd a lány homlokára lehelt egy apró csókot.
Nina azonnal felismerte, de nem bírt, vagy sokkal inkább nem tudott szólni. Ledermedt a kétségbeeséstől, és a félelemtől. De mikor homlokára kapott egy csókot, testét átjárta a melegség. Behunyta szemeit, próbálta a pillanatnyi boldogságot magába szívni.
Mikor újra kinyitotta szemeit, reggel volt, és nem volt már ott senki sem. Felült, majd a halba lépett izgatottan, hátha újra látja, de ott csak a tegnapi testőre, Leko ült.
- Valami baj van? - kérdezte aggódva a fiú.
- Nem. Semmi. - rázta meg fejét csalódottan.
Leko értetlenül nézte a királynőt - Szép az új nyakláncod. - próbálta elterelni a kínos pillanatot.
Felkapta fejét, és nyakához kapott. Egyből a tükörhöz szaladt. Nyakán egy három soros fehér gyöngysor feszült, aminek a közepén egy ovális alakú medál díszelgett közepén egy kék színű kővel. Kikapcsolta, majd megnézte a medál hátulját. Egy lefelé mutató nyl volt belekarcolva.
- Tudtam. - ujjongott - Fitz..!
- Miről beszélsz Nina? - értetlenkedett Leko.
- Tegnap kaptam... Fitztől. - mesélte a fiúnak csillogó szemekkel.
- Nina... - sóhajtott - Fitz halott. Pontosan két éve. Hogy adhatta volna ő? Biztos csak képzelődtél.
Felfújta arcát, azzal szobájába ment. Maga mögött becsapta az ajtót. Egy üvegzöld ruhát vett fel, majd visszavette újonnan i nyakláncát. Ébenfekete haját kontyba rendezte, díszként pedig fehér gyöngyöket tűzött bele.
- Megyek reggelizni. Jössz? Nem? Semmi baj. - hagyta el a szobát meg sem várva a fiút, vagy annak válaszát.
A királynő tisztában volt vele, hogy belesétálhat egy csapdába, elvégre álmodhatta is. De a szíve nem ezt súgta neki. Épp ezért volt annyira biztos a dolgában
A folyosón végig fürkészett mindent. Egy aprócska jelet keresett, amit végül meg is talált az egyik alak alatt lévő falban. Egy lefelé mutató nyíl volt odakarcolva pont olyan, mint ami a medál hátulján is szerepelt. Követte a nyíl utasítását, és egy emelettel lentebb ment. A lépcsősor mellett a korlátban is talált egy nyilat, így meg se állt, folytatta útját lefelé. Az előcsarnokban azonban már elvesztette a jelként szolgáló nyilat, hiába nézett jobbra majd balra.
Feladóan sóhajtott, majd úgy döntött mégis az ebédlőbe megy, bár eredetileg nem ez volt a terve.
Az ebédlőhöz vezető folyosó előtt két üres páncél állt egy-egy bárddal a kezükben. Az egyik -pontosabban a jobb oldali - páncélos lovag fegyvere jobbra dőlt, holott egyenesen kellett volna állnia.
Nina megtorpant. Talán ez lenne a jel? Jobbra nézett, amerre mutattak neki. Nem látott mást, csak az alagsorhoz vezető ajtót. Lassan odament, majd kinyitotta az ajtót, ami mögött egy lépcsősor állt. Az utat fáklyák világították meg.
Bátortalanul, de elindult lefelé. Nem tudta mit is kéne tennie, de ha már idáig eljutott, nem fog csak úgy meghátrálni.
A lépcsősor végén egy hosszú folyosó tárult a királynő elé. A falakat a fáklyákban lobogó tűz narancssárgára festette. A tűz kísértetiesen ropogott halkan, amit az akusztika mégis felerősített.
- És most merre...? - nézett körbe, hátha lát ismét egy jelet.
A folyosón egy-egy fáklya mellett egy-egy ajtó állt. Mind kulcsra volt zárva, kivéve egyet, ami résnyire nyitva állt.
A nyitott ajtó felé vette irányát. Megállt előtte, és belesett a résen, de olyan korom sötét volt, hogy semmit sem látott. Mikor jobban kitárta az ajtót - nyikorgás közepette - már kicsivel többet látott a beszűrődő fénynek köszönhetően.
Benn csak egy rácsos ágy, egy szekrény, meg egy asztal, amin egy kancsó és egy lábas volt.
- Hahó... - ment beljebb, hogy körülnézhessen. Benn azonban nem talált senkit sem.
Nina mögött becsapódott az ajtó, mire a lány ijedten fordult meg tengelye körül. Az ajtót nézte, majd megakadt szeme egy mellette lévő halovány körvonalon, ami el is tűnt egy pillanat alatt.
- Szia cica. - szólította meg egy halk, mély hang.
Ezek után a királynő már meg se lepődött. De hogy ki lehetett az, és honnan szólította nem tudta biztosra. Bár "cicának" csak egy valaki nevezte. Körbenézett, de senkit sem látott.
- Ki az? - kérdezte alig hallhatóan.
A szekrény mellől kilépett egy magas, tejföl szőke hajú fiú. Fekete, testhezálló ruhát viselt, amitől olyan ellenállhatatlanul vonzó lett. Kék íriszét megcsillantotta a napfény. Keresztbe tett kezekkel, száján elégedett mosollyal nézett rá, miközben a szekrénynek dőlt.
Hiába telt el két év, ezt a beállítást és önelégült mosolyt bármikor felismerte volna ezer közül is.
- Fitz...? - néz rá még bizonytalanul, de bátran közelebb merészkedett hozzá.
- Miért? Kit vártál?
A lány szemeiben könnyek csillantak meg, odafutott hozzá, és szoros ölelésbe fonta - Fitz, úgy hiányoztál, és... - elengedte, és azzal a mozdulattal felpofozta.
Nem erre várt az ölelést követően, gy meglepte a "támadás". Kezét a pofon helyére emelte. Nem fájt neki a gyenge ütés, sokkal inkább csak reflexből tette.
- Bocsánat. Csak meg akartam győződni arról, hogy nem egy álomkép vagy. - emelte kezét - Ezt pedig azért, mert már kezdtem elhinni, hogy tényleg meghaltál.
A második pofont már nem engedte. Megragadta a lány csuklóját morogva - Jó, felfogtam.
Nina elmosolyodott - Sajnálom. De örülök, hogy visszatértél. - lopott tőle egy csókot.
Fitz sose értette a lányt, mindig is labilisnak gondolta állapotát, most mégis még ennek is örült. Hiányzott neki a palota, a benne dolgozók, ismerősei, és egy számára különleges lány is, bár ezt magának sose vallotta volna be, nem hogy az érintettnek... főleg neki.
- Szóval hiányoztam. - karolta át a karcsú derekat, ezzel is közelebb húzva magához.
A királynő pirulva nézett fel Fitzre - I... Igen. - nézett el végül zavarában - Nagyon.
Elmosolyodott, majd közelebb hajolt a lányhoz. Ahogy egyre közelebb került hozzá érezte finom illatát, és egyre közelebbről vehette szemügyre a porcelán fehér bőrt, a kicsi puha ajkakat, amit már magának is tulajdonított sajátja. Karjait még szorosabban fonja át a lány derekán.
A csókot készségesen viszonozta, ahogyan az ölelést is. Hozzásimult a fiú tökéletesen kidolgozott felsőtestéhez. A nagy és erős karok között biztonságban érezte magát, amit már két éve nem mondhatott el, hiába voltak nyomában testőrei.
Fitz keze lassan fel-le kezdett el járni a törékeny lány hátán. Rég volt már, mikor utoljára érezhette minden egyes porcikáját.
Ninát kellemesen kirázta a hideg, de ezt semmi pénzért nem cserélte volna el. Mindinkább akarta érezni a közelségét, de erre nem volt lehetőség.
A szoba ajtaja kicsapódott - Fitz! - mordult egy mély hang.
Nina megrezzent a hangokra a fiú karjaiban. A megszólított azonban továbbra sem engedte rég látott ismerősét. Se kezei, se ajka nem engedelmeskedett, hiába akarta elengedni... útjára engedni Ninát.
- Fitz..! - szól rá a hang gazdája ismét.
Nehezére esik, de de elengedi Ninát, és a hang irányába néz - Mi van?
A lány is az ajtó felé nézet, ahol egy korukbeli, magas, barna hajú fiú állt karba tett kezekkel, majd felnevetett - Eddig bírtad ki nélküle? Nem sokáig... - ő volt Frey, Fitz - talán egyetlen és legjobb - barátja. Amíg Fitz "távol volt", ő szórakoztatta a lányt, hogy ne érezze magát olyan magányosnak.
- Szeva öcsi. - mosolygott rá barátságosan - Most nem alkalmas, szóval kotródj. - utasítja kedvességgel a hangjában.
Frey félrehúzta száját, ami végül újra mosolyra görbült. Aprót bólintott, majd magukra hagyta a kis párost. Maga mögött becsukta az ajtót, így ismét félhomály köszöntött a szobára.
Fitz ismét közeledett a lányhoz, de most nyakát vette célba. Leheletével finoman cirógatta bőrét.
- Szóval.. - kezdett bele a lány - Mindenki tudta, hogy élsz, csak én nem?
A fiú mosolya hirtelen eltűnt, tudta mi következik ezután - Muszáj most ezzel foglalkoznod? Nem lehet később? - harapott a lány alsó ajkába finoman.
- Nem! Vagyis... - nézett el zavartan - De. - sóhajtotta, mégse hagyta nyugodni. Elvégre ő két évig majdnem belehalt amiért abban a tudatban élt, hogy a fiú már nincs többé. Nem bírta tovább magában tartani - Miért kellett ezt tenned? Tudod mennyit szenvedtem? Ne tudd meg!
Sóhajtott - Ha "maradok", hidd el nekem, jobban szenvedtél volna.
Meghúzta magát, de aztán felfújta arcát - Te semmit sem változtál az elmúlt két évben.
- Kellett volna? - engedte el.
- Nem. De azt hittem, hogy... - sóhajtotta - Nem épp úgy viselkedsz, mint ahogyan azt egy örököstől elvárnák.
- Te beszélsz? Királynő vagy, mégis úgy viselkedsz, mint egy gyerek. - mondja nyugodtan.
- Tessék?! - emelte fel hangját - Ezt hogy érted?
- Mindennap megkaptam a híreket a palotában történtekről. Mindenről tudok.
- Ezt feltétlenül az orrom alá kellett dörgölnöd igaz? - morogta.
- Igaz. - bólintott szemtelenül - Ugyanis neked is el kellett rontanod.
- Jajj, bocsáss mg, hogy nem engedek neked!!
- Persze, hogy nem, amikor már kaptál egy kis tapasztalatot. - folytatta hangjában továbbra is nyugodtsággal.
- Te miről beszélsz? - engedte lentebb hangszintjét, majd mikor rájött, hogy mire is célzott az előbbivel megrázta fejét, és hitetlenkedve nézett rá - Te tényleg azt hiszed?! Minek nézel te engem? Én... - fulladt könnyekbe - Én bíztam benne, hogy élsz. - szipogva - És... Nem csináltam semmi olyat. Mert...
- Hát én nem gy tudom.
- Rossz az informátorod. - fújta fel ismét arcát. Úgy nézett ki, mint egy kis hörcsög - Mindegy is. - fújta ki a felgyülemlő levegőt ezzel elnézve szomorúan - Gondolj amit akarsz. - mosolyog rá.
- Épp azt teszem. - vág vissza pajkosan.
Gyengéden mellkasába boxolt - Olyan vagy! - nézett rá megbántottan, majd felnevetett - És most, hogy előttem felfedted, hogy élsz, ezt megteszed a Világgal is?
- Nem gondolod, hogy ez furcsán jönne ki? Először meghalok, majd hopp, két év múlva újra élek. Tádáá! Na szerinted? - vonta fel szemöldökét.
- Jó, sajnálom. De létezik az igazság felvetése is.
- Akkor viszont haragudnának.
- Inkább mint gyászoljanak. - vont vállat.
- Te ezt nem értheted. - intette le.
- Már megint kezded? Képzeld, hogy...
Fitznek nem volt kedve újra veszekedni. Inkább elcsitította a lányt egy csókkal.
Nina engedelmeskedett. Viszonozta a csókot, a végén pedig csillogó szemekkel méregette a fiú tekintetét. Próbálta kivenni Fitz gondolatait, és hogy mit is érezhet. De mint eddig is, ez most se használt. Nem tudott kiigazodni rajta, és ez zavarta volna normális esetben, de ez most kivétel volt, elvégre két év óta először találkoztak újra.
A fiú elmosolyodott. Nem kedves, sokkal inkább gonosz mosoly volt ez. Egy lépést hátrált, majd sarkon fordult, és és magára hagyta társát.
A lány hüledezve figyelte amint elhagyta a szobát. Utána szólt volna, de a méreg nem engedett ki egy szót se ki a torkán. Mikor pedig már eldöntötte, hogy hogy követi, kiment a szobából a folyosóra. Ott azonban Fitznek már hűlt helye volt.
- Hát minden újra a régi. - sóhajtotta.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó