Az erdő közepén feküdt késő este. Kívülről figyelhette meg magamat. Látta a sápadt bőrét, az üres tekintetét, amit a körülötte lévőkre szegezett. Szőke tincsei általában szorosan hátra voltak fogva. Most azonban szanaszét álltak. Ruhája vöröslött vérétől. A nedves ruha kidolgozott testére tapadt, amit annyi lány akart magáénak az évek alatt.
- Mennünk kell. – nyújtotta kezét egy vele szemben álló fiatal nő.
Fekete ruhája kihívóan rövid volt, mint a számára megszokott. Porcelán bőre szinte rikított a sötétben. Fekete haja felvolt kontyolva, elől azonban hagyott egy-egy tincset, ami mellére simult. Arany színű írisze olyan volt, akár egy macskának.
A fiú bólintott, majd átlépett a földön heverő testén. Megfogta az előtte álló kezét.
Ekkor a nő hátából két fekete tollal borított szárny ágaskodott ki. Kitárta őket, majd elrugaszkodott a földtől. Felszállt a Földtől, majd hirtelen zuhanásba kezdtek.
Vészesen gyorsan közeledtek a Földfelszínhez. A fiú számára ez új volt, de nem félt. Már nem volt miért. Ahogy elérték a földet átsuhantak rajta.
Egy föld mélyén elhelyezkedő barlangban a nő megtorpant.
Az újonnan érkező felmérte a terepet. Alatta egy hosszú asztal volt, ami mögött két nő ült. Az egyik előtt egy furcsa szerkezet, amin betűk ágaskodtak ki belőle. Ahogyan ujjaival nyomkodta, a benne lévő lap hosszabb és hosszabb lett minden egyes sor után. A falat narancssárgára festette a körülvevő tűz.
A fiú kezét elengedték, mire több száz métert zuhant. Alatta gomolygó fekete füst jelent meg, ami széket formálva végül felfogta az esést.
Az asztalra könyökölt - Neve? – kérdezte érzelemmentesen a nő.
Rövid fekete haja arcához simult. Nőhöz képest félelmetes volt, egy katonai őrmester hozzá képest gyerekcipőben járt. Kék szemei hidegen fürkészték mik történnek körülötte.
- Raatus Fitz.
A gépezet előtt ülőnek az ujjai meg se álltak. Annyira belemerült munkájába, hogy nem is vette észre, hogy szőkésbarna göndör haja ami fel volt kötve előre omlott. Fekete keretes szemüvege pedig már orra hegyén pihent.
- Fitz. – terelte vissza a fiú figyelmét ismét magára a rövid hajú nő – Tudja mért van itt?
- Végzett velem az ellenség. De a győzelemért minden kényelmetlenség elviselhető. Ezért semmilyen szenvedés nem lehet túl sok!
Mikor a fiú élete utolsó perceit élte egy csata kellős közepén jártak. Ő, és barátja, egy Frey névre hallgató varázsló küzdöttek az ellenséggel, aki a palotába merészkedett. Fitz már gyenge volt a sok sérülés miatt. Csak hátráltatta társát.
- Született?
- Korridor.
- Azt hiszi ezzel győzhetnek?
- Nem hiszem. – nézett rá mindentudóan - Tudom. Sőt, mikor otthagytam őket, Frey már akkor végzett vele. Nemsoká követnie kell. Nem igaz?
A nő nem válaszolt, csak újra hátradőlt a székben – Kora?
- Tizennyolc.
- Fiatal ahhoz, hogy több ezer ember és misztikus lény vére a kezére tapadjon nem gondolja?
- Ez van, ha az ember sorsa már születésétől fogva meg van pecsételve. – vont vállat.
- Vércsoportja?
- A-s.
- Nem fél a következményektől?
- Itt vagyok a pokol kapuja előtt. Mitől félnék már?
A nő továbbra sem vette le a tekintetét a fiúról – Szülei Korridor királya és a királynője?
- Igen. – bólintott – Anyám már nem él. De őt nem is ismerhették. – húzta félre száját gúnyosan.
- Attól még, hogy nem itt lett elhelyezve, mi minden embert ismerünk. – állta a tekintetet.
Fitz felhúzta szemöldökét, de nem szólt végül.
- Nem fog fenn maradni az utókornak emléke. Azonban kötelessége leírni magáról dióhéjban az élete főbb eseményeit.
- Úgy érti most?
Megrázta fejét. Az asztalon egy fekete markolatú arany csengő jelent meg, amiben tojás formájú minták voltak vésve. Kézbe vette, és csengetett vele.
A falon egy egyre magasodó ajtó jelent meg ami körül füst gomolygott. Az ajtó nyílt, majd egy fekete csuklyás alak jelent meg kezében egy bottal.
- Elvezet az ideiglenes szobájába, ahol megírhatja. De ne időzzön túl sokáig.
Fitz felállt, majd a csuklyáshoz lépett jelezve, ő felőle indulhatnak is. De még hátra fordult – Minek az az írás?
- Bekerül A könyvbe.
- Miféle könyv? – fürkészte tekintetét.
- Mi csak a „Vérkötésű könyvnek” hívjuk. Abba kerül bele minden ide kerülőnek az aktája. Ahogyan most az öné is.
Az alak előre indult, Fitz pedig követte. Egy hosszú folyosón kellett végig menniük. A folyosóban nem lehetett semmit sem látni. Csak a csuklyás botja mutatta az utat, aminek vége zöldes fényben világított.
Hirtelen megálltak. Fitz hallotta az ajtó nyitódását, de látni nem látta. A hang irányába indult.
Amint belépett a szobába apró fény gyúlt.
Fehér szoba, közepén egy székkel, és egy asztallal. Az utóbbin pár lap, tinta, libatoll helyezkedett egy gyertyával. Az egyetlen világító eszköz, aminek köszönhetően látott is valamit.
Kihúzta a széket, majd leült az asztalhoz. Kezébe vette a tollat, belemártotta a tintába, majd írni kezdett.

„Korridor birodalmában születtem. Apám London, a birodalom királya. Mikor megszülettem, az országban háború vette kezdetét. Már akkor tudták, hogy nagy dolgokra vagyok hivatott.
Mikor megtanultam járni, elkezdték fejleszteni egyensúlyomat.
Nyolc évesen kezdődött el a kiképzésem. Nemcsak a politikában kellett jeleskednem, hanem mint fiúnak, a harcokban is. Évről évre tanultam vívni, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ment egyre jobban.
Tizenegy évesen ismerkedtem meg legjobb barátommal, Freyel. Ő egy varázsló tanonc volt. Zöldfülű volt mikor megismertem, most azonban már ő a valaha élt legjobb varázsló. Csak kár, hogy érzelmei túl nyomó részben befolyásolják.
Emlékszem, mikor rávett, hogy keressünk neki egy pomatot. Az egy mókusféle apró élőlény. Sokan mint varázslók segítőjeként ismerik.
Tizenkettő voltam, mikor elindultunk tehát pomatot keresni. Korridor birodalmában kerestük először is. A feladat több napra terjedt ki, így otthagytuk a palotát, és napokig az erdőben időztünk.
Egyik este mikor élelemre vadásztunk, a táborunktól messzebbre kerültünk. És egy véletlen balesetnek köszönhetően találtunk rá az erdő közepén egy toronyra.”

Fitz elgondolkodva meredt a gyertya fényére. Tisztán emlékezett mindenre, mintha csak az előtti napon történt volna.
A torony az erdő mélyén helyezkedett el. Sötét volt, és csak a torony tetejét érte fény, ami a felhőkig magasodott. Az alján a növények próbáltak egyre felkúszni, hogy fényt érjenek sikertelenül.
Frey egy fénygömböt kezdett lebegtetni, Fitz pedig kinyitotta erővel az ajtót. Nem tudták, hogy mi lehetett ott, de a kíváncsiságuk épp ezt akarta kideríteni.
Ezer és ezer lépcsőt kellett megmászniuk mire felértek.

„A torony legmagasabb szobájában találtuk meg a torony egyetlen lakóját.”

A bizonyos szoba fehér lehetett, de a félhomály miatt szürkének tűnt. Két szekrény helyezkedett el a falak mellett. A kettő bútor közt pedig egy ágy állt, ami fölött egy baldahin volt. Ez takarta volna az ágyat, ha a függöny ki nem lett volna kötve. A szobában még elhanyagolva található volt a földön pár törött tányér, könyv, és egy bélésével körbetekert baba.
Az egyiken bordó és fekete borítású könyvek voltak. Mind egy-egy misztikus lényről szólt. Voltak kivételek. Azoknak tartalma varázsigék voltak.
A másik szekrényen babák voltak. Mind saját kezűleg varrott volt. A szemük egy-egy gomb volt. Némelyik varrata már kiszakadt, az anyag pedig rojtos volt. Némelyik bélése maga mellett pihent.
A sarokban felcsillant egy szempár. Ekkor látták csak meg őt.

„A lakója egy fiatal lány volt.”

Földet söprő hullámos ősz haja volt, amit az olykor beszűrődő holdfény ezüstös fénybe varázsolt. Zöld szemei inkább egy macskához hasonlítottak, mint egy emberhez. Fehér ruhát viselt, aminek a derekán egy vörös rózsa futott körbe. Nyakában egy vörös szalag díszelgett kiemelve sápadt bőrét. Fülei hosszúak, és szőrösek voltak. Nem emberi. Sokkal inkább mint egy mókusé.

„Nem tudott beszélni. A nevét is úgy tudtuk meg, hogy leírta nekünk remegő kezekkel. A neve Adelinda volt. Megtudtuk róla, hogy egyedül él a toronyban, mégis…”

- Ha egyedül élsz itt, akkor miért nem mész el? Biztos magányos lehetsz. – vélekedett Frey.
Adelinda elhúzta szoknyája szegélyét. Bokáján egy bilincs fonódott, ami körül apró kék villámok cikáztak.

„…valaki láncra verve tartotta fogságban. Hogy ki is volt az, nem árulta el. Én pedig talán a titokzatossága miatt, de lehet, hogy a külleme miatt, de egyre gyengébb érzelmeket kezdtem táplálni iránta. Ő volt az első és utolsó lány, akire úgy tudtam nézni.
Napokat töltöttünk vele, és próbáltuk kitalálni hogyan is szabadíthatnánk ki fogságából.
Azt mondják, a szerelem mindent legyőz. De akik ezt mondják, hazudnak. Én hiába voltam szerelmes, ha nem tudtam rajta segíteni.
Többször is rákérdeztünk, hogy mi is ő valójában. Erre azonban csak öt nap múlva adta meg a feleletet.”

Adelinda a könyvespolchoz lépett, majd levett egy könyvet a pomatokról. Fellapozta, majd megmutatta a két fiúnak.
A szöveg arról szólt, hogy a pomatok mennyire értékes állatok. De ha elfogják, ember bőrbe kényszerülnek, abban az alakban viszont nem élnek túl sokáig. Azonban ha meghal, még akkor is igen hasznos.

„Egy pomat volt, amit mi is kerestünk. De nem volt már sok ideje hátra a rabságban tartás miatt.
Kevés volt az időnk, de mindent megtettünk annak érdekében, hogy megmentsük.”

- Frey?! Nem tudnál valamit tenni az ügy érdekében?
A fiú megrázta fejét - Csak afölött tudok hatalmat szerezni, amiről tudom, hogy mi az. Csak akkor tudok a magam ura lenni, ha megértettem, hogy mi van bennem.
A lány elmosolyodott, majd megrázta ő is fejét. Mintha már várta volna a halált. A játékokkal teli szekrényhez lépett. Elvett róla egy babát, amit egy apró mozdulattal kioldott. A varrás lassan engedett, majd a baba hasából két jáspist vett ki.
A fiú erre gondolva elővett zsebéből egy követ, amit forgatni kezdett kezében.
Visszatért a két fiúhoz, majd a kezükbe nyomott egyet-egyet.
„Menjetek A jáspis majd segít titeket szerencsével.” – írta le a poros padlóra.
- Nem mehetünk! Nem hagyhatunk itt! – csattant fel Fitz.
Frey elszomorodott. Tudta, hogy már nem tehetnek semmit sem az ügy érdekében. Ő még nem rendelkezett akkora erővel, hogy meg tudja törni az átkot. Fitz pedig még csak varázserővel sem rendelkezett.

„Kénytelenek voltunk otthagyni. Még gyerekek voltunk, és nem tudtunk semmit se tenni. Frey meggyőzött, hogy talán van egy módja, amivel megmenthetjük. El is hagytuk a tornyot, de mikor este visszaértünk, a lány helyett egy fehér szőrgombóc fogadott minket összegömbölyödve, apró vörös szalaggal a nyakán.
Tudhatta, hogy visszamegyünk hozzá. Búcsúzóul csak annyit írt a földre: Örültem, hogy megismerhettelek titeket.
A gyász napokig hatással volt ránk. Egy szót sem szóltunk. Azonban hamar ki kellett vernünk a fejünkből az eseményt, ugyanis újra kiképzésen vettünk részt.
Elváltak útjaink. Én egy katonai táborban vettem részt. Ott ismerkedtem meg Lekoval, későbbi társammal. Nem mondanám, hogy jóba voltunk. Sőt! Kifejezetten utáltuk egymást, és ez az évek alatt csak egy kicsit enyhült.
Tizenhat voltam mikor elengedtek az első küldetésemre. Akkor egy Aeda nevű lánnyal ismerkedtem meg. Idősebb volt nálam, mégis könnyen az ujjaim köré csavartam, hiába volt hercegnő. Bár az után az este után inkább maradtunk csak barátok. Sokszor szorultunk egymás segítségére.
Tizenhét voltam mikor egy újabb lány került az életembe. Korridor szomszédos királyának a lánya, Nina. Nem terveztem vele semmit, csak az apjával. Feladatot kaptam, hogy szükség esetén öljem meg. Azon a bizonyos estén mikor megismertem a lányt, véletlen nála kötöttem ki apja helyett. Hamar kiderült, hogy bár hercegnő volt, egyáltalán nem úgy viselkedett. Gyerekes, hiszékeny, és naiv volt. Aeda teljes ellentéte.
Mindeközben én több ezer emberrel és szörnnyel végeztem céljaim elérése érdekében. Mikor Nina apjával végeztem, ez a lányt egyáltalán nem érdekelte. Szerelmes volt belém reménytelenül. Én azonban nem tudtam ezt viszonozni. Talán ha Adelinda előtt találkoztunk volna…
Tizennyolc voltam mikor Frey újra életem része lett. Nem változott semmi. Ugyan olyan jó barátok voltunk, mint amikor elváltak útjaink. Bár ezt az időt nem tudtuk sokáig élvezni. Feladataim miatt sokszor távol kellett maradnom a palotától, vagy egyáltalán nem is mutatkozhattam.
Az este mikor meghaltam egy azon esték közé tartozott, mikor nem volt semmi dolgom, és csak a magányt akartam élvezni. De Frey nem hagyta annyiban, és beszélgettünk. Majd jött az a orrgyilkos, és ránk támadt. Nem volt jó az időzítés. Épp egy nehéz csata után álltam, így érthető, hogy ki voltam merülve. Freyt hátráltattam, így nem bánom, hogy végeztek velem.
Nem tudom hogyan, de Nina is végül szemtanúja volt az eseményeknek. A karjaiban haltam meg. Furcsa. Nem így képzeltem a halálomat.”

Mikor végzett utolsó mondatával is felállt, majd az ajtóhoz lépett. Lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót – Elkészült.
A fekete csuklyás elvette tőle a lapokat, majd oldalra nyújtotta ki. A lap eltűnt kezéből – Kövessen. – adta ki az utasítást, majd egy szó nélkül elindult, akit Fitz követett is.

Az asztalon egy köteg papír jelent meg.
Egy ősz hajú lány elvette az asztalról, majd a mögötte lévő emelvényhez sétált. Beleolvasott a lap tartalmába, majd egy kósza mosoly jelent meg ajkán.
Fellapozta az emelvényen lévő „Vérborítású könyvet”, majd belehelyezve a lapokat azok eggyé váltak a könyvvel.

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés