A tó mélye hideg volt, és ahogy átjárt éreztem, hogy egyre jobban kihűl a testem. Felnéztem, és láttam a sötét felszínen fodrozódó holdat, és az azt körbevevő csillagokat. A levegőm már fogytán volt, kétségbeesetten kezdtem a felszín felé kapálózni. Mikor elértem, zihálva kapkodtam a levegőt - Te leviatán! - kaptam a tekintetemet a már tó szélén holdfényében sütkérező felé.
A fiú felnevetett. Félmeztelen testén megcsillantak a rajta maradt vízcseppek. Olyan volt, mintha csak egy csillogó gyémánt ült volna a parton. Barna haja kócosan szanaszét ágazódott, barna szemeit pedig huncuttan csillogtatta meg a hold fénye - Leviatán? Ezt a nagyságomra érted?
- Milyen nagyságról beszélsz? - úsztam ki a partra. Mellételepedtem, hajamból a vizet pedig egyenesen rácsavartam ki.
- Hé! - nevetett fel ismét, majd hirtelen gyengéden a földre lökött, és felém magasodott - Nem tehetek róla, hogy ennyire kis ügyetlen vagy. - simított végig arcomon finoman.
Éreztem, ahogy az arcom egyre csak felforrósodott - Nem vagyok ügyetlen. - néztem el zavaromban.
- Akkor miért is kötöttél ki a tó alján? - húzta száját gúnyos mosolyra.
Felfújtam az arcomat, továbbra sem néztem rá - Rosszul lettem. - vallottam be.
Nem hazudtam, de nem is tudtam, hogy mi ütött belém a vízben, elvégre egyik pillanatban még versenyeztünk, a másikban már majdnem széthasadt a fejem. Elvesztettem az uralmamat a testem felett. Egyszerűen ledermedtem, és bár magamnál voltam, nem tudtam mozogni. Félelmetes volt. Ez egyre sűrűbben jelent mg nálam akkoriban. Hogy miért is történt, az már rejtély. Pedig nem szoktam beteg lenni. Ha a betegség le is teper a lábamról, akkor ott már baj van. Legutoljára hat éves koromban voltam beteg, amikor negyven fokos lázam volt.
Frey - mert így hívták a társamat - közelebb hajolt hozzám. Orrával végigsimított az arcomon csiklandozva ezzel is.
Felkuncogtam, elérte a célját, már nem haragudtam rá. Amúgy se vagyok az a fajta, aki túlságosan haragtartó. Mindig csak pár percig haragszok, utána mintha mi sem történt volna. Persze jól esne, ha néha bocsánatot kérnének, de akkor már túl jó sorom lenne.
- Értem. - mosolyodott el. A mosolya tökéletes volt, amilyennek az elő van írva, hogy megfelelő csókokkal ajándékozhassa meg a gyengébbik nemet. Mélyen szemeimbe nézett. Nem kellett ahhoz fény, hogy csillogni lássam.
Mandulabarna szemeiben tisztán láttam magamat, mikor visszanéztem rá - Te nem is hiszel nekem! - boxoltam vállába, de csak annyira, hogy érezze - Gonosz vagy. - néztem rá szomorú kiskutya szemekkel.
- Dehogynem, hiszek. - lehelt egy apró csókot homlokomra.
Boldognak kellett volna lennem, elvégre olyasvalakivel lehettem, akit szeretek. Biztonságban voltam mellette, és ami fontos, hogy tudtam, ő is szeret engem. Mégis az eszem ilyenkor egészen máson járt. Életem első szerelmén, a szőke hercegemen, szó szerint. Ő azonban már nem él. Meghalt egy csatában.
Freyt akkor még nem ismertem eléggé. Csak annyit tudtam róla, hogy ő volt a legjobb barátja. És ő volt az, aki átsegített a nehéz időszakon.
A gyász nagyon megviselt. Nem akartam elfogadni a tényt, hogy meghalt, hogy nincs többé. Tizennyolc éves volt, egy évvel volt csak idősebb nálam. És bár nem tudtam pontosan, hogy szeret-e vagy sem, vagy hogy egyáltalán mit érzett irántam. Én ennek ellenére mégis szerettem.
- Jobb lesz, ha megyünk. - köhintettem. Lassan kikászálódtam alóla, ismét elfordítottam tekintetemet róla. Nem tudtam a szemébe nézni azok után, hogy a barátjára gondoltam ismét.
Tudta mi ütött belém, így nem erőltette, hogy mondjam el mi bajom van, vagy a szituációt. Sóhajtott - Rendben. - állt fel még előttem miután felvette – száraz - pólóját, majd kezét nyújtotta, hogy felsegíthessen.
- Köszönöm. - fogadtam el a segítséget. Frey egy kézzel fel tudott húzni. Mikor a talpamra álltam észre sem vettem, hogy milyen közel is kerültünk egymáshoz.
- Tudod - szakította meg a csendet - vizesen elég csöpögős vagy.
- Micsoda? - emeltem fel a hangomat meglepettségből.
Frey lemutatott. Követtem tekintetemmel, és rájöttem mire is gondolt. Az egyébként is testhez simuló ruhám még jobban rám tapadt. Az aljából pedig csöpögött a víz belőle. Még nem száradt meg a versenyünk befejezése óta.
- Miben is állapodtunk meg? Mi lesz akkor, ha én nyerek? - kérdezte szemtelenséggel hangjában.
- Hagyj már! - duzzogtam, és inkább elindultam a palota felé.
Ő azonban követett - Mondd ki! - bökdösött gyengéden nevetve. Kisfiús bája letaglózó, bár bevallom néha idegesítő. Csak úgy, mint én. Valahol egyezünk.
- Kérhettél tőlem valamit. - forgattam szemeimet.
- És mit is? - haladt mellettem, miközben folytatta bökdösésemet.
- Hogy valljam be, hogy... - nyeltem egy picit, zavartan elkaptam tekintetemet - idézem: "Te vagy a leghelyesebb és leg sármosabb férfi, akit valaha ismertem". - miután elmondtam, visszanéztem rá.
Elégedetten elmosolyodott - Ó, köszönöm szépen, milyen kedves tőled. Mindig is tudtam, hogy ilyennek találsz.
- Ez nem igaz, te találod magad ilyennek, én csak idéztem, amit mondanom kellett. - néztem vissza rá haragos tekintettel.
- De ez nem jelenti azt, hogy nem gondolod így. - pöckölte meg orrom hegyét, majd aranyosan rám mosolygott.
Legszívesebben ott helyben elolvadtam volna tőle, de nem tehettem, elvégre akkor csak még jobban elszállna magától, azt pedig semmiféle képen sem akarjuk ugyebár.
- Talán. - pirultam el.
Frey megállt a válaszomat követően - Szóval csak talán? - ragadta meg csuklómat, és szorosan magához vont - Hogy hogy csak talán?
Nem válaszoltam, mert nem tudtam mit kellene. Csak néztem szemeibe letaglózva. A szívem hevesen kezdett el verni, a lábaim pedig mintha földbe gyökereztek volna.
A férfi elmosolyodott, majd egyből el is engedett - Ez az arc... Látnod kellene ilyenkor magadat. - elhaladt mellettem, és folytatta útját, amit félbeszakított.
- Na de...?! - fordultam meg tengelyem körül ezzel felé fordulva - Ez most...?! - fújtam fel arcomat, majd ahogy elnéztem az egyre csak előre haladó alakot, megenyhültem. Nem volt kedvem rá haragudni, és az igazat megvallva nem is akartam.
A holdfényes éjszakában árnyéka olyan volt, mint annak idején azé a fiú, akit szerettem. Újra eszembe jutott. Hiába telt már el hat év. Az érzéseim nem változtak, az emlékeim pedig nem törlődtek ki róla.
Pedig mit meg nem adtam volna annak érdekében, ha Frey kitörli az emlékeimet róla. Úgy legalább szerethetném őt, ahogyan megérdemli. Nem mintha most nem szeretném, mert szeretem. De így, hogy folyton eszembe jut, nem tudok koncentrálni erre a kapcsolatra eléggé. Persze ezt próbálom leplezni mindenki előtt, hogy már kihevertem a gyászt, és kezdem elfeledni őt. De ez nem így volt, és Frey is tudta ezt.
Utána futottam, majd mikor beértem már mellette sétáltam - Tudod Frey... - kezdtem bele - Ahhoz képest elég jól nézel ki. - néztem rá végül szemem sarkából.
- Ahhoz képest? Mégis mihez? - értetlenkedett.
- Hát tudod... A varázslókhoz képest. Mindenki azt hiszi, hogy a varázslók vénemberek, hosszú ősz szakállal, nagy és csúcsos süveggel, és arany csillagos köpennyel.
Fejét csóválta - Néha elgondolkodom azon, hogy te tényleg királynő vagy-e. Úgy viselkedsz, mint egy gyerek.
Már épp vitatkoztam volna, de aztán őszintén feleltem - Nem tartom magam királynőnek. A törvényes uralkodó London, én jobb esetben a szövetségese vagyok. És lehet, hogy gyerekes vagyok, de a tetteim olykor...
- Még a tetteid is. - nevetett.
- Hé! - szóltam rá ismét, de nem haragosan, sokkal inkább figyelmeztetés képen.
- Na, ne mérgelődj annyit. - paskolta meg fejem búbját.
Nem szóltam többet, csak hallgattam.
Mikor beérünk a városba, síri csönd ült az utcákon. Kísérteties mennyire megváltozik minden éjszakára. Az amúgy napközben nyüzsgő városban most minden üzlet be volt zárva, a házakból egy kis fényfoszlány, még annyi sem szűrődött ki. Az utcákon csak egy-egy lámpa mutatta az utat, amiben gyertyák lobogtak ide-oda. A macskaköves utat narancssárgára festette a lámpából áradó aprócska fénysugár.
- Milyen szép ilyenkor. - haladtam el a város közepén álló szökőkút mellett.
A víz felett egy cseresznyefa ága hajlott. A lehullott levelek, és szirmok a vízben landoltak, s annak felszínén úszkáltak. A vizet fodrozva szelték át az apró virágok, melyek rózsaszínre festették a tó vizének tükrét.
A vízbe mártva kezemet egy egész virágfejet emeltem ki, ami épségben landolt a szökőkútba.
- Nem vagy eléggé vizes? - kérdezte pimasz hangnemmel.
- Nem. - válaszoltam neki alig hallhatóan. A fejem ismét elkezdett hasogatni. Éreztem, ahogy egyre csak elhagy az erőm. Próbáltam talpon maradni, de meginogtam.
Frey észrevette, hogy nincsen minden rendben velem - Jól vagy? - kérdezte aggodalmasan.
- Persze. - ráztam meg fejemet, és bár a fejfájás nem szűnt meg, visszanyertem az uralmamat a testem fölött. Elindultam a palota felé. Már semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy ledőlhessek aludni, és ezzel megszűnjön a hihetetlenül erős fájdalom.
Fitz hitetlenkedve, de követett. Szorosan utánam jött, hogy hogyha bármi történjék is, ott legyen, és vigyázzon rám. Vagy lehet, hogy nem ez volt a terve, de én inkább így fogtam fel az ő érdekében.
Mikor visszaértünk a palotába, a palotán áthaladva a két őr még mindig aludt, ahogyan akkor is, amikor elmentünk a tóhoz. Csendben elhaladtunk mellettük. Az egyik őr felhorkantott, de nem ébredt fel, csak fejét az ellenkező irányba fordította, mint ahogyan eddig volt.
- Szerintem észre sem vették, hogy elmentünk. - kuncogtam, és Freyre néztem - Szerinted?
Frey megállt - A testőröd nem így gondolja. - bök fejével előre.
Megálltam, és előre néztem én is, amerre Frey bökött - Ó-ó. - pislogtam egy sort.
Előttünk mindössze pár méterre egy férfi állt. Bár nem láttam arckifejezését, éreztem a negatív energiákat, amiket felénk sugallt. Kezei zsebre voltak dugva. Mikor észrevette, hogy nem csak egyedül vagyok, kezeit tarkóra tette, majd visszaindult előttünk a palotába. Mintha nem is érdekelte volna a részletek. Mindössze csak megnyugodott, hogy nem egyedül hagytam el a palotát. Én legalábbis így éreztem. Ettől függetlenül lehet, hogy nem így volt. Ki tudja.
- Mérgesnek tűnik. - húztam félre a számat.
- Ugyan, Leko nem olyan. Inkább mintha aggódott volna.
- Ne ámíts! - nevettem fel - Én csak elhagytam a lakosztályomat, és elmentem veled egy szó nélkül.
- Mert megkértelek rá. Én vagyok a hibás. Rossz útra terellek. - vigyorodott el kajánul.
Vállat vontam - Az én döntésem volt, szóval nem te tehetsz rá. - mosolyogtam rá - Vaaaagy igazad van, és tényleg te vagy a sötét angyalom.
Felvonta szemöldökét - Sötét angyal? - értetlenkedett.
- Igen. - bólogattam - Olyan, mint egy normális angyal, de ő rossz útra tereli társát.
- Szóval jóképű, és kisfiús bájomnak köszönhetően aranyosnak tűnök?
- Azért ne szállj el magadtól! - löktem el karjánál gyengéden.
Frey még csak meg se érezte - Én ugyan nem. - nevetett, és úgy téve mintha fájt volna neki, megsimogatta az "ütés" helyét.
Nem szóltam. Mosolyogtam rá, majd ingjének ujjába kapaszkodva felpipiskedve arcára adtam egy búcsú puszit.
Frey azonban többet akart, így magához vont egy csókért. Szenvedélyesen csókolt, és ahogy karjai egyre csak körbe zártak, éreztem, hogy nem akar elengedni. Nem bántam, így még simultam is hozzá miközben viszonoztam a csókot.
Aztán mégis elhúzódzkodtam - Most mennem kell. - mosolyogtam rá továbbra is, de meghazudtolva szavaimat nem mozdultam, csak néztem továbbra is a férfi szemeibe.
- Rendben. - engedett el - Menj. - vonta meg vállát. Nem mondta, hogy vigyázzak magamra, vagy hogy mit érez irántam. Csak egyszerűen szó nélkül fogta magát, sarkon fordult, és elindult haza.
Frey az erdőben lakott, egy egyszerű kis viskóban. Nem volt ott semmilyen fényűzés, mint amit én azt megszokhattam a palotában. Mégis mikor elmegyek hozzá, jól érzem magamat. Talán pont azért, mert teljesen ellentétes kettőnk kis világa. És ez nem is nagy baj. Legalábbis nekem. És ami azt illeti, eddig úgy vettem észre, hogy neki se. Vannak, akik úgy vélik, hogy csak azért csinálja mind ezt, mert csak a pénzemet akarja, vagy a bosszú élteti. Minden joga meg lenne rá, hisz az apám megölette az övét. Ugyanis ez nem igaz, és semmi haszna nem származna belőle. Az apámat már megölték. A pénzem, ami valójában a tényleges uralkodóé. Én csak megtűrt személy vagyok ebben az országban.
Ahogy Frey otthagyott, én is elindultam a palotába. Szerencsére nem volt messze. Épp hogy csak száz méter. Ahogy beléptem a palota ajtaján, áthaladtam az aulán, és ahogyan a szobámba mentem, talán a vizes ruha miatt, de egyre jobban fáradtabbnak éreztem magamat. Pedig eddig olyan fitt voltam. Nem tűnt ennyire súlyosnak a ruha, amit eddig viseltem, és még a víztől csöpögő hajam sem húzta le ennyire a fejemet. De most, mintha minden erőm elhagyott volna.
Mikor felértem elhaladtam Leko mellett. Nem szólt, még csak rám se nézett, így én ahogy a szobámba léptem, a kandalló elé ültem. Ott már kellemes melegség volt a ropogó tűznek köszönhetően. Ahogy néztem a lángokat, egyre jobban elbambultam, végül elnyomott az álom.

Reggel mikor felébredtem, szomorúan vettem tudomásul, hogy csak egy álom volt az egész. Hogy mi is volt az? Kivételesen Freyel álmodtam. Érdekes volt. Úgy kezdődött, hogy kalózok raboltak el, és egy árbochoz kötöttek. Énekeltek, és táncoltak körülöttem. Aztán ismét elkezdett zúgni a fejem, és összemosódott minden, majd egy mezőn teremtem, ami telis tele volt virágokkal. Mellettem ott feküdt Frey, szakadt öltönyben, vérző sebekkel, mégis mintha semmi baja nem történt volna, kérlelően nézett rám. Meg akartam simogatni arcát, de elkapta a kezemet, és magához vont. Maga alá teremtett, és felém magasodott. Nem vérezte össze a ruhámat. Mintha a friss vér megdermedt volna a testén. Végig simítottam egyik sérülésén szabad kezemmel, majd egyre közelebb hajoltam hozzá. Meg akartam csókolni, de ekkor felébredtem.
- Nina! Nina! - szólongatott Leko.
- Mi? Hogy? - kaptam fel fejemet, és szemeim dörzsölgetésébe kezdtem - Máris reggel lenne?
- Pontosan. És tudod milyen nap van?
- Nem. Nem egészen. - ráztam meg fejemet nyomatékosítva előbbi állításomat.
- Ma indul expedícóra a felfedező csapatod. - emlékeztetett - Számítanak a megjelenésedre mikor útjukra indítod őket.
Imádom Lekot, olyan, mint egy naptár. Ha ő nem lenne, biztosan elkésnék mindenhonnan, vagy meg se jelennék egyes eseményeken. De szerencsémre Leko mindent észben tart helyettem is.
- Igaz. – dörzsöltem még egy darabig szemeimet, majd felálltam - Mehetünk.
- Előbb át kellene öltöznöd nem?
- De-de. - nyitottam ki szekrényemet, majd a szobában lévőre néztem - Kimennél?
- Persze, elnézést. - hagyta el a termet, én pedig nyugodtan visszafordultam ruháimhoz.
Mivel már egy jó ideje nem folytatottak háborút szövetséges országom és enyém, így a katonák már mozgolódni kezdtek. Kitaláltam, hogy szervezzenek egy "túrát" maguknak, amivel legalább lefoglalják magukat. Így két legyet ütök egy csapásra. A katonák lenyugodnak, ha pedig találnak valami érdekeset, azt elhozzák bemutatni nekünk. Persze nem pont nekem, én ugyanis megyek velük a tudtukon kívül. Ott leszek a hajó átadásán, de mikor nem figyelnek leveszem a ruhám, ami alatt egy másik várakozik a használatra. Még régebbről megmaradt egy - férfi - szolgáló öltözéke, és egy rövid paróka. Azóta is őrzöm, hátha még szükségem lesz rá. Ez most egy remek alkalom volt rá.
Előkotortam a szekrényből az imént is említett öltözetet, majd a parókát. Még mielőtt felvettem volna a szolgáló ruhát el kellett szorítanom a mellkasomat. Elvégre ha férfi öltözékben mutatkozom, és nagyobb a mellkasom térfogata mint ami az átlagnak lenne, lebuknék. Ha így felvettem volna a ruhát, akkor az így átlátszó lett volna. Ha az ing leengedve marad, az meglátszott, és az elszorítás is elég feltűnő lett volna. Így a felsőt felhajtottam, hogy helyet foglaljon. Így sem a plusz ruha, sem az elszorítás nem látszódott. Így vettem fel rá azt a ruhát, amiben mutatkoztam. A parókát a csizmámba rejtettem el. Miután elkészültem, kimentem a halba, ahol már Leko várt.
- Mehetünk? - kérdeztem mosolyogva.
London nem vette észre a turpisságot. Szerencsére hetekig gyakoroltam a műveletre, hogy tökéletes legyen, így nem tartott sokáig ennek elkészítése - Természetesen. - bólintott, majd félreállt ezzel is előre engedve.

A kikötőben nagy volt a nyüzsgés. Egy hangyának sem lett volna helye, annyi ember volt ott. Mindenki vagy búcsúzott szeretett urától, fiától, testvérétől, vagy pedig a hajót jött megcsodálni, és a rajta utazóknak sok szerencsét kívánni. Nekem egy feltűntetett helyem volt London és az érsek mellett, aki áldásával útnak indította a hajót.
- Nagy megtiszteltetés, hogy ennyi bátor férfi él az országunkban. - kezdtem bele gondolkodás nélkül - Elvégre nagy nap a mai. Királyságunk - néztem Londonra, aki csak bólintott, hogy folytassam - katonái elindulnak egy új Világ felé. Az út hosszú és veszélyes lesz. Hosszú időkön át nem látják családtagjaikat, szeretteiket. Valaki talán vissza se tér. - éreztem, hogy ez nem a megfelelő beszéd, de szembesietnem kellett őket az igazsággal - De tudniuk kell, hogy mi büszkék leszünk rájuk mindörökké, és hálásak, amiért ennyi áldozatot hoznak ezért az útért. Szeretném megköszönni egész országunk nevében. Épp ezért... - A tér közepén álló fiúra néztem, aki egy kötelet szorított. Mikor bólintottam, megrántotta a kötelet, és az egy mögötte álló lepellel fedett fel egy kőből faragott szoborról, ami egy hajót, és azon nyolc emberre hasonlító figura volt látható. A szobor egyszerű, mégis lényegretörő volt - ...szeretném ezt a szobrot felfedezőink tiszteletére felavatni. - Újra a fejembe hasított a fájdalom. De mitől? Nem értettem. Megszédültem. Kezdtem újra elveszteni az uralmamat a testem fölött.
Vállamra nehezedett egy kéz - Ügyes voltál.
Mikor hátrafordultam, London mosolygott haloványan rám. Viszonoztam a mosolyt, de ez inkább csak a szám félrehúzása volt. Másra nem tellett. Minden esetre hasznosnak bizonyult tette. Kizökkentett, így már annyira nem fájt a fejem. - Köszönöm. - ingattam meg a fejemet. Nem voltam benne biztos, hogy igaza van.
Míg London tartotta a beszédét, én szépen elvegyültem a tömegben. Furcsálltam, hogy senki sem nézett rám, csak úgy itták London szavait.
A tervem tökéletesnek bizonyult. Legalábbis eddig. A rakodótéren volt tíz nagyobb doboz. Azok mögött kényelmesen le tudtam venni eddig rajtam lévő ruhámat. Az az alatt rejtőző szolgáló ruhát megigazítottam magamon. Kivettem csizmámból a szőkésbarna parókát, megtűztem hosszú, ébenfekete hajamat, amit így már el tudtam rejteni.
Mikor senki sem figyelt, felosontam a hajóra.
Miért is akarok ennyire elutazni velük? Ráadásul titokban? Minden áldott nap minden egyes percét a palotában töltöttem. Hiába jön el Frey, hogy egyszer-kétszer kilovagoljunk a mezőre, az nem ugyan az, mintha egy új országgal ismerkednék meg. Egy kis kaland, egy kis izgalom senkinek sem árt. Azonban ha ezt Londonnak, vagy Freynek elmondtam volna, biztos voltam benne, hogy akkor meg akartak volna állítani. Éppen ezért sem szóltam nekik.
- Hé, te ott! – kiáltott rám egy mély hang.
Összerezzentem, lassan megfordultam. Előttem a hajó kapitánya állt. Megkönnyebbültem, hogy csak ő volt az.
- Késtél. – hajolt közelebb hozzám, hogy jobban szemügyre vehessen.
Szúrós szemei gonoszan csillantak meg – Mi a neved újonc?
- A nevem…? A… A nevem Ni... – ez volt az egyetlen, amin nem gondolkodtam. Nem mondhattam, hogy „Ó, hello, Nina vagyok.” Valamit ki kellett gyorsan találnom – Niks vagyok. – mosolyogtam rá haloványan.
- Szóval Niks. – a kezembe nyomott egy felmosót, és egy vödröt – Mosd fel a fedélzetet, látni akarom rajta a tükörképemet. – ezzel sarkon fordult – Horgonyt felhúzni, vitorlát bonts! – adta ki az utasításokat. – ezzel elindult a kabinjába.
Utána, majd a takarítóeszközökre pislogtam – Mégis mit kezdjek ezekkel? – értetlenkedtem.
Utas társaim a hajó korlátjának dőltek, és úgy néztek, mit is kezdek most.
Letettem a vödröt, majd visszaemlékeztem rá, hogy nálunk hogyan is csinálják a szolgák. Nem volt könnyű, mert a hajó mozgásban volt, és himbálózott ide-oda. Belemártottam a vízbe a felmosót, majd a padlón kezdtem fel-le húzogatni. Egész jól ment, azonban bármennyiszer megmozdult valaki, a lábnyomait maga után hagyta, így újra meg újra kezdtem a munkát.
Este lett mikorra végeztem. Akkor már senki sem volt a fedélzeten, csak én és a kormányos. A padló szépen megszáradt, én pedig mehettem aludni. De még nem voltam álmos.
A hajó korlátjára könyököltem, és a csillagokat kémleltem. „Bármerre is járunk, ugyan azt az eget látjuk.” Ezt egy könyvben olvastam. De nem értek vele egyet. Vagyis persze, ugyan azt látjuk, de nem mindegy, hogy milyen szögből. Nekem legalábbis nem. A szobám ablakából láttam az esthajnal csillagot. A fedélzeten azonban nem láttam.
Olyan nyugodt volt a környezet. A tenger sós illatát mélyen beszívtam. Ahogy a víz a hajó oldalának csapódott, és ahogy a kormány nyikorgott mikor elforgatták. Csak ez a kettő volt, ami megzavarta a néma csendet.
Lementem a kabinba, ami zsúfolásig tele volt, pedig csak hatan vettek részt az úton, meg a kapitány, de ő egy külöm kabinban töltötte napjait. Visszamentem a fedélzetre, és a hajó orrához sétáltam. Leültem az egyik hordóra, majd a hajó karfájára dőltem. Karomra ráhajtottam a fejemet, majd lassan lehunyva szemeimet elszunyókáltam.
Hideg vízzel ébresztettek, amit a nyakamba öntöttek – Hé, új fiú, ne aludj túl sokat, még a végén kipihened magad. – kacagott fel egy markáns férfi. Valószínűleg ő öntött nyakon a vízzel, a vödör még most is a kezében volt.
- Sajnálom, nem akartam. – dörzsöltem szemeit. Mást nem szóltam. Nem is tudtam mit kellene. Csak értetlenül pislogtam. És akkor rájöttem, hogy nem minden ember jó. Vannak, akik gonoszak. Vagy csak azok akarnak lenni. Ezt persze eddig is tudtam. A nővérem elvégre egy gonosz nőszemély, aki meg akar ölni még mindig. Oknak kitalálta, hogy fűtik a gyermekkori sérelmek, és hogy ő akar lenni a királynő.
A családomról eddig még nem esett szó. Hát akkor megemlíteném őket kapva az alkalmon. Édesanyám, a királyné hat éves koromban meghalt. És a legborzasztóbb az, hogy láttam. Láttam ahogy a család orvosa belemélyeszti bőrébe a tűt, majd örök nyugalomra tér. Azóta félek az orvosoktól, és a tűktől. Nem a halálfélelem miatt. Csak ha meglátok egy orvost egy tűvel, édesanyám jut eszembe. Az egyetlen családtagom, aki szeretett.
Van egy nővérem. Ikrek vagyunk, így a külsőleg senki meg nem bírná mondani, hogy melyikünk Lina, és ki vagyok én. Csak azok, akik igazán ismernek minket. Vagy jó a megfigyelő képességük. Linát kiskoromban elrabolták, hosszú út után végül találkoztam vele. Rám talált, de még mindig nem tudom hogy csinálta. Elhitette velem, hogy mennyire hiányoztam neki, míg végül egy napon meg nem próbált megölni. Szerencsére nem hittem neki. Egyszerűen nem tudtam benne bízni. Túl rég láttuk már egymást.
Él valahol a távolban egy bátyám is, de egy konfliktus miatt édesapám száműzte, azóta nem láttuk. Pedig én már epekedve várom a találkozásunkat. De elég nehéz úgy, hogy azt se tudom él e vagy hal. Remélem azért egyszer még látom őt utoljára.
És az utolsó családtagom, édesapám, azaz a király. A királyé halála óta nem foglalkozott sem a testvéreimmel, sem velem. Hét éve meggyilkolták, de nem is akárki.
A gyilkos nem volt más, mint az én drágalátos szerelmem. A vicc az egészben az, hogy hiába ölte meg – amúgy is gyűlölt – apámat, én még akkor is szerettem, bíztam benne, és mellette biztonságban éreztem magamat.
És most térjünk vissza a tárgyra.
Mikor elmentek az undok alakok, egyedül maradtam. Csak néztem utánuk, majd ahogy követtem őket tekintetemmel, észrevettem valamit. Vagyis valakit.
Magas, barna hajú, jóképű, huncutul csillogó barna szemekkel. Láttam már valahol. Pontosabban majdnem minden nap. Frey volt az.
- Mégis mit keres ez itt? – kérdeztem magamtól hangosabban, mint ahogyan azt szerettem volna. Sóhajtottam egy nagyot.
- Kicsoda? – mosolygott rám egy angyali arc, majd megpaskolta a fejem búbját.
Oldalra néztem, majdnem kiestem a hajóról. Frey hirtelen mellettem termett. – Te meg mit…?!
- Ezt én is kérdezhetném. Most minek hívod magad? - tette kezeit karba. Csak úgy sütött róla a benne felgyülemlő düh.
- Nem értem miről beszélsz. – néztem el.
- Ugyan már. – húzott mellém egy hordót, amire aztán leült – Tudom, hogy te vagy az. – vette egyre halkabban a hangját – Nina.
- Niks. A nevem Niks. – húztam ki magamat továbbra is játszva a szerepemet.
- Legyen ahogy akarod, Niks. – emelte ki a nevet – És? Mit keresel itt?
- Aludtam. – vontam meg a vállamat.
- Nagyon jól tudod miről beszélek. – hangja komorra váltott, nem az a játékos, amivel indította a beszélgetést.
Ránéztem, de még mindig nem feleltem a kérdésére.
- Engem nem tudsz átverni. Ismerlek már. – sóhajtotta – Ugye tudod, hogy nem kéne itt lenned? Londonék biztosan aggódnak érted. És a néped?!
- Sajnálom, de már nem tudok a palotában maradni, és ha bárkinek, akár neked elmondtam volna az ötletemet, visszatartottatok volna. És most mondd, hogy nincs igazam. – néztem rá bánkódva.
- Talán. De ez akkor sem megoldás. – csóválta fejét.
- Lehet. De veled mi van? Tegnap egy szóval sem említetted, hogy elutazol.
- Hirtelen jött ötlet volt. – nézett el.
- Ezt hogy érted? – döntöttem fejemet oldalra.
- Mire hazaértem, az ajtómon egy levél volt kitűzve, miszerint feladatot kaptam, hogy felügyeljem az utazást. Mint azt tudod, varázsló vagyok. És egy ilyen úton ki tudja, hogy miféle veszedelmekkel kell majd szembe nézniük. Én is afféle testőr lennék itt, mint neked Leko, és London. – mosolygott rám.
- Értem. Szóval ha valami baj történne te jössz a hókuszpókkal, és megmented a hajót?
- Ha a hajót nem is, utasait biztosan.
Elhallgattam. Rosszul esett, hogy nem tudtam róla, hogy London nem említette, hogy Freyt is el akarja küldeni. De talán tudta, hogy ezt tervezem, és jobbnak látta ezt a cselekedetet.
Néha idegesített, hogy London mennyire belém látott. Nem volt az apám, de néha teljesen úgy éreztem, mintha az lenne.
- Ni… izé… Niks. – szakította félbe a néma csöndet Frey.
Ránéztem - Hm? – pislogtam rá nagyokat.
Frey épp nyitotta volna száját, hogy folytassa, de ekkor közbe szóltak.
- Mit ücsörögtök ott ti ketten? Azt hiszitek, hogy ellóghatjátok a munkát? – förmedt ránk a hajó kapitánya. Szemeiben tűz lobogott, amit a szigorúság, és a harag szított fel.
- Sajnáljuk. – nevetett Frey egy csepp megbánással sem.
Még morgott egy sort, majd hátat fordított, és elment.
- Nem szimpatikus. – húztam félre számat – Muszáj neki így beszélnie mindenkivel? Vagy csak velem viselkedik így?
- Nem hiszem. Szimplán be van savanyodva.
Felnevettem – Jobb lenne ha nekilátnánk a munkának, különben még a végén jobban ránk száll. – mosolyogtam rá, már hajoltam volna, hogy búcsúzóul egy puszit adjak neki, de ekkor eszembe jutott, hogy most én is férfi vagyok, így felpattantam helyemről, és mentem elvégezni a rám szabott feladatokat.
Padlót súroltam, segítettem a konyhán, és még az ablakokat is lepucoltam. Nem mentek velem sokra. A padlósúrolást már kitapasztaltam. De a konyhában a krumplit úgy hámoztam meg, hogy csak az eredeti negyede maradt meg. Az ablakok sem csillogtak, mint ahogyan az a palotában megszokott. Foltos, és csíkos maradt.
„Frey annyira gonosz.” – Írtam le az utolsó sort is a hajónaplónak nevezett lapokra.
- Mit írsz? – súgta a fülembe hátulról Frey.
Összerezzentem, majd hátrafordultam. – Befejeznéd ezt?
- Micsodát? – ült le mellém.
Az este ugyan olyan csöndes volt, mint a tegnapi. Az ég most nem volt tiszta. Fekete felhők tarkították be takarva a fényes csillagokat, és a Holdat.
- Hát ezt. Folyton megijesztesz. – néztem rá mérgesen.
Frey végignézett rajtam – Tudod Fitznek igaza volt. Tényleg jól áll a nadrág.
Mérgesen néztem rá. – Hagyd ezt abba! Most!
Fitz volt akiről eddig annyit meséltem. Az első szerelmem, a szőke hercegem, aki meghalt. És aki megölte édesapámat.
- Bocsánat. – bújt arcával nyakamhoz.
Felkuncogtam – Lebukunk miattad. – toltam volna el, de a mozdulat túl erőtlen volt. Bár nem szívesen tettem volna amúgy sem, szóval jól is jött.
- És hol alszol? – cirógatta arcomat, majd nyakamat mutatóujjával.
- Kinn alszom, mint tegnap. Nincs helyem a sok izzadó férfi között. Még a végén kitalálják, hogy fürödjek velük. – Nem mintha lenne rá lehetőség, de biztos, ami biztos.
Frey kinevetett.
- Hé! – szóltam rá mérgesen – Ne nevess ki!
- Sajnálom. – nevetett – Akkor aludj mellettem.
- Miért…?
- Mert az én helyem a fal mellett van. Alhatsz belül. – mosolygott.
- Össze akarsz lapítani, vagy kihasználni a helyzetet? – mosolyogtam rá mindentudóan.
- Melyik lenne a jobb válasz? – gúnyolódott.
- Nem vagy vicces. – utánoztam hangszintjét.
- Jó, sajnálom. – mosolygott rám, majd a paróka egy tincsét kezdte pödörgetni – Furcsa.
- Micsoda? – pislogtam rá.
- Már kezdtem aggódni, hogy levágattad a hajadat. De így már megnyugodtam.
Elpirultam – Na, én akkor alszok is. – dőltem a hajó korlátjára.
- Nem élsz a lehetőséggel?
- Nem szándékozom. – ráztam meg fejemet nyomatékosítva válaszomat.
- Te tudod. – mosolygott, majd elindult a kabinba.
Követtem tekintetemmel, míg el nem tűnt a lépcsősornál. Aztán visszafordultam a lapokhoz, és elolvastam amit addig írtam.

„Úgy vélem ez a hajóutazás még mindig jobb, mint egész nap a palotában lenni. Ott csak a papírmunka, és a megbeszélések. Ráadásul minden mozdulatomat egy testőr figyeli. Név szerint Leko, egy katona, vagy London, az országom törvényes királya.”

Miután apámat London fia - azaz Fitz - megölt, nekem kellett átvennem a trónt, mint törvényes uralkodó.
Miután megkoronáztak, első dolgom az volt, hogy döntsek az ország válságos helyzetéről, amit apám idézett elő. Ő ugyanis még halála előtt háborút szított a szomszédos ország ellen.
Mi voltunk hátrányos helyzetben, ezért London – az említett szomszédos ország királya – felajánlotta, hogy vagy folytatjuk a háborút, vagy az ő tényleges kormányzása alatt megtarthatom posztomat, és uralkodhatok.
Az utóbbit választottam. Elsődleges a népem, én pedig nem akartam újabb áldozatokat. És szerintem ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam.

„A beszédem után felosontam hajó fedélzetére. Az emberek közül ezt senki sem vette észre. Furcsállottam is. De ez már nem az én dolgom. Ahogy felértem, a hajó kapitánya egyből kiszúrt magának. Mivel állítása szerint késtem, velem súroltatta fel az egész hajót. Mire rájöttem, hogyan is maradhat szép tiszta, és végeztem, addigra beesteledett. Rajtam kívül csak a kormányos volt még ébren, más nem. Nem akartam a többiekkel aludni, ezért kinn aludtam a csillagos ég alatt.”

Gondolkodtam, hogy mit írhatnék még az aznapi bejegyzéshez, de semmisem jutott eszembe. Tovább haladtam az olvasásban.

„A második napon találtam üres lapokat a kapitány kabinjában. Hogy hogyan kerültem oda? Azért, mert ismét bajba kerültem. Frey is velünk utazik. Nem is tudtam róla. Állítólag az utolsó percekben kapta meg az utasítást. Gyanítom, hogy London átlátott rajtam.”

London néha úgy viselkedett, mintha mindent tudna. Bár ez így is szokott lenni. De nem értem, hogy honnan tudhatta, hogy fel fogok szökni. Bár Frey nem mondta, hogy mi volt a levélben pontosan, csak gondolni tudok rá. Mindent a hátam mögött szerveznek, és semmit sem kötnek az orromra, csak amit nagyon muszáj.

„Észrevett minket a hajó kapitánya, és kiabálni kezdett velünk, hogy ne lustálkodjunk, inkább végezzük el a feladatainkat. Bár nem mondta, hogy mi is lenne az, feltaláltuk magunkat. Én például ismét csak felmostam, aztán a konyhában segítettem krumplit hámozni.”

Visszaemlékezve ügyeskedésemre, elsőre szerintem nem is voltam olyan rossz. Igaz, hogy több mint háromnegyede a szemét közt landolt, de legalább ennyiben is segítettem a szakácsot. Szegény, láttam rajta, hogy legszívesebben kiküldött volna. Tettét csak az igyekezetem látványa akadályozhatta meg.

„A kapitány is utasítást adott, hogy pucoljam le a kabinjában lévő ablakokat. Tíz oszlopos, hat soros ablak. Meggyűét vele a bajom, ami meg is látszódott. Szegény csíkos maradt. Akkor találtam meg a lapokat, amikre írhatnékom támadt. Persze illedelmesen megkérdezhetem, hogy kölcsön vehetem-e egy tollal együtt. A kapitány nem válaszolt, de azt se mondta, hogy nem.
Említettem már, hogy milyen Frey? Egyszer csak megjelenik az ember háta mögött, megijeszti, aztán magához édesgeti. Persze ilyenkor mindig jön egy… egy valaki, és megzavarja a hangulatot. Frey olyan gonosz.”

Eljutottam az utolsó mondathoz is. Szomorú voltam, amiért csak két napról ennyit tudtam írni. Annyira szerettem volna én is regényeket írni, mint a kedvenc íróim. De ezek láttán elment a kedvem tőle. Talán nem való ez nekem.
Sóhajtottam, összehajtogattam a lapokat, majd a kötésem alá rejtettem, ami a melleim leszorításának céljából volt rajtam. A tollat beleszúrtam a hordóba, amin ültem.
Fejemet kezemre hajtottam, és úgy gondolkodtam tovább. Hirtelen minden átsiklott az agyamon. London és a kis tervei, a fiával – Fitzel – eltöltött közös percek, Frey aki talán – sőt biztos is – jobban szeret, mint ahogyan azt kimutatja, és végül a testvérem Lina, akiről mostanában nem hallottam, ami elég gyanús azt tekintve, hogy végezni akar velem.
Gondolataimba merülve nyomott el az álom.
Egy csepp esett az arcomra, majd még egy.
Letöröltem, majd kinyitottam szemeimet, és felülte. Körbenéztem
Még javában este volt, mióta elaludtam, semmi sem változott. A kormányosra néztem.
- Ebből vihar lesz. – kémlelte az eget, majd rám nézett, de nem szólt, inkább az irányt tartotta.
Közelebb merészkedtem hozzá – Ezt miből gondolja?
Ahogy megszólaltam, ismét rám nézett. Végigmért – A felhők. – bökött fel az égre – Már reggel is mondtam a kapitánynak. Hallgat rám? Hallgat itt egyáltalán valaki rám…? – morogta az orra alatt.
Félrehúztam a számat mosoly gyanánt, majd otthagytam, had morfondírozzon egymagában.
Épp mikor lementem volna, Frey jelent meg előttem. – Hát te…? – kérdeztem tőle.
- Épp meg akartam nézni, hogy mit csinálsz itt kinn egyedül a hideg éjszakában.
- Nincs hideg. – egy csepp, két csepp, meg tíz… Lassan esni kezdett – Talán most már igen. – rázott ki a hideg ahogy a cseppek lassan lehulltak a bőrömre.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a szél feltámadjon. A hullámok felcsapódtak a hajó oldalára, aminek köszönhetően jobbra-ballra himbálózott. A fedélzet, amit korábban ügyesen felmostam most újra vizes lett.
Nekem legalábbis ez az egész egy percnek tűnt. Hallottam, hogy szólongatnak, de reagálni már nem tudtam rá. A mostanában kiújuló fejfájásom újra eluralkodott rajtam. Csak foltokat láttam magam mellett, akik akkor számomra hihetetlen gyorsasággal jártak fel s alá.
Frey is magamra hagyott mondván segítséget hozva. Nem értettem mi folyik körülöttem, de úgy éreztem le kell ülnöm. A szakadó esőtől semmit sem láttam. A csúszós fedélzet miatt néhol elvesztettem egyensúlyomat, de egyszer sem estem el. A korláthoz sétáltam. Kapaszkodtam belé, de a fájdalom egyre élesebb lett számomra.
Egy nagyobb hullám lerántott a mélybe. Hiába kapaszkodtam, a sok sós víz nyelésétől legyengültem. A fájdalom ami lezsibbasztotta testemet továbbra sem múlt el. Láttam a fodrozódó holdat, és egy nagyobb foltot, ami egyre kisebb lett. Valószínűleg a hajó feneke volt az.

Arra ébredtem, hogy meleg szellő söpör át bőrömön. Hallottam a hullámok morajlását, és a madarak távoli dalát. Ruhám még vizes volt, így az rám tapadt, akár egy pióca. Kezem alatt éreztem a finom homokot.
Lassan szemeimet nyitogattam. Az első amit megláttam, a felhőtlen, tiszta kék ég volt. A nap a szemembe sütött, így fejemet oldalra fordítottam.
Mellettem Frey feküdt hason. Fejét felém fordította. Szemei még hunyva voltak. Ruhái neki is vizesek voltak, csak úgy, mint nekem. Vizes haja kócosan állt össze.
Mikor felültem volna, csak akkor vettem észre, hogy a fiú a kezemet fogja. Előre omló hajamat hátra söpörtem. A parókának hűlt helye volt, de nem is bántam.
Ekkor jutott eszembe a tegnap estéről lévő utolsó emlékem. Frey ugrott le a hajóról utánam, és ő húzott ki a partra. Megmentette az életemet, ezért hálával tartozok neki.
- Frey… - húztam ki kezemet szorításából, megnyomogattam gyengéden arcát. Csak hosszas „bántalmazás” után válaszolt.
- Hm…? – morogta.
Hála Istennek, hogy él. – gondoltam magamban – Minden rendben? – kérdeztem végül tőle.
- Semmi bajom. – ült fel fejét fogva – Mi történt tegnap este? Olyan furcsa voltál.
Lehajtottam a fejemet kerülve ezzel tekintetét. – Hát… - kezdtem bele monológomba – Néha eluralkodik rajtam valami. Nem tudom pontosan micsoda. Megfájdul a fejem, és… Ez már elég régóta tart. Pár hónapja.
- Mért nem szóltál előbb?
- Nem mertem szólni, mert azt hittem, hogy majd elmúlik. De nem. És az erőm is egyre gyengül. Úgy értem már lassabban megy a gyógyítás.
- Nagyszerű. – sóhajtotta életuntan.
Körbenéztem – Hol vannak a többiek? És a hajó?
Megrázta fejét – Sajnálom, de miután felhoztalak a felszínre, csak annyit láttam, hogy egy nagyobb őssziklának ütközött a hajó. A hullámok sodrása túl nagy volt, és már nem bírták irányítani.
- Szóval elsüllyedt? – nem akartam hinni a fülemnek.
- Valószínűleg igen. – bólintott. Arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Komor volt, mint mindig.
- De túlélték igaz?
Frey nem válaszolt, csak mélyen szemeimbe nézett.
- Igaz? – kérdeztem újra.
- Nem mondhatom biztosra. Pár csónakot láttam, de hogy meg tudtak-e birkózni a hullámokkal, azt már nem tudom.
Lehajtottam a fejemet – Én tehetek róla. – csóváltam fejemet.
- A természetet senki sem tudja irányítani.
- Nem. De én úgy értettem, hogy hogyha nem szervezem meg ezt az… Ezt az egészet, akkor nem haltak volna meg.
- Nem biztos, hogy meghaltak. – próbált nyugtatni, de ez nem segített. Felállt, és terelés képen inkább megkérdezte – Van kedved körbenézni, hogy hol is vagyunk? – nyújtotta felém kezét, hogy felsegíthessen.
Felnéztem rá, egy darabig nem szóltam, és mozdulni se mozdultam. Végül mégis elfogadtam a segítséget, felálltam – Merre induljunk el?
Frey szó nélkül elindult. A part mellett egy erdős rész volt, így nehezünkre esett megállapítani, hogy hol is lehetünk pontosan – Keresünk egy magasabb területet, és meglátjuk hol is lyukadtunk ki.
- Rendben. – bólintottam. Meredten néztem a földet, és az elhangzottakon gondolkodtam.
Frey még mindig fogta a kezemet, így nem esett nehezére megszorítani kicsit – Túl csendes vagy. Valami baj van?
Persze hogy baj volt, és ezt ő is tudta, csak meg akarta tudni, hogy minden rendben van-e velem. Nem-e fájdalmaim vannak ismét.
- Ugye tudod, hogy azért veled sem stimmel minden? – léptem mellé, de hosszú ideig nem folytattam, hátra rákérdez miért, de nem tette meg végül – Furcsa vagy manapság, és ez nem tetszik. Titkolsz valamit?
- Nem. – vágta rá hamar.
- Nem…? – torpantam meg egy pillanatra.
Nem válaszolt a kérdésemre – Nézd, ott egy torony! – mutatott előre.
És valóban. A fák mögül a távolban kimagaslott egy fehér torony.
- Jó messze van, de ha sietünk, akkor talán estére odaérünk.
- Szerinted lakik itt valaki?
Amióta úton voltunk, egy ösvényt sem láttunk. Minden olyan csendes volt, és érintetlen. Mintha lakatlan lett volna. De akkor mit kereshet itt egy torony?
- Majd este meglátjuk. – vont vállat.
Sokat gyalogoltunk, és még többet nem szóltunk egymáshoz. Mind a ketten elgondolkodtunk. „Mi lesz ha…” Nekem csak ilyen, s effajta kérdések jutottak eszembe. Hogy Frey fejében mi játszódott, nem tudhattam. Sose bírtam kimenni rajta. Legrosszabb, ha elhallgatott előttem valamit.
Szürkület volt mikor már láttuk a tornyot. És még mindig nem találtunk semmi jelet, hogy bárki is lakhatott volna itt. Bármerre is jártunk, folyton hallottuk a tengert. Valószínűleg egy szigeten rekedtünk.
- Noss akkor lássuk. – sóhajtott, majd a toronyhoz lépett, én pedig követtem, mint ahogyan azt eddig is tettem. Körbejárta, mire meglelte a bejáratot.
Egy két méteres sötét barnára festett fa ajtó volt. Kilincsének markolata vasból készült, amit már az elmúlt évek berozsdásított. Szem magasságban egy jel volt belekarcolva.
- Mi ez? – mutattam rá a jelre.
- Talán egy egyiptomi jel lehet.
- Egyiptomi…? – gondolkodtam. Olvastam már sok könyvet, többek között kutatásokat is. Az egyikből ismerős volt – Ez egy horgas kereszt. – vágtam rá kis időn belül.
Frey furcsállva nézett rám. Mintha nem hitt volna a fülének – Pontosan. Azt is tudod, hogy mit jelképez?
Bólintottam. – A hallhatatlanság jelképe. Az ősi Egyiptomban használták ezeket a jeleket. Azt hiszem még egy Istennek is a jelképe volt. – a kilincset lenyomtam, de az ajtó nem nyílt ki – Zárva. – engedtem el csalódottan.
- Nem sokáig. – mosolyodott el gonoszan. Felemelte kezét, az ajtóra tette, mormolt valamit, mire a fa ami az utunkban állt, felrobbant. Darabjai a földre hulltak.
- Ügyes. – néztem rá – De van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem kellett volna.
Frey rám nézett, majd beljebb merészkedett.
A torony belül sokkal tágasabb volt, mint amilyennek kívülről látszódott. Rögtön elénk egy hosszú folyosó nyílt.
- Mire vársz még? – állt meg, és hátrafordult.
- Biztos jó ötlet csak így berontani?
Vállat vont, majd a folyosó mellett észrevett egy csigalépcsőt, ami fel, és le is vezetett. Nem sokat gondolkodott merre is akar menni, elindult felfelé, hogy megnézhesse az egyik ablakból hol is vagyunk.
Követtem, más lehetőségem úgysem volt.
A torony tetejéhez több ezer lépcsőfok vezetett. A tornyot erdő vette körül, azt pedig víz. Jól sejtettük, egy szigeten voltunk. Láttuk ahol partot értünk.
- Nézd! – mutattam egy irányba. A sziget másik felén ott volt az elsüllyedtnek hitt hajónk. Nem messze tőle két csónak – Akkor életben vannak! Igaz? – lelkesedtem fel – És nem lehetnek messze!
- Lehetséges. – hümmögte.
- Akkor gyerünk, keressük meg őket! – otthagytam, hogy megkeressem a többieket.
Frey nem volt ennyire lelkes, de azért követett – És ha nem találjuk meg őket, mert esetleg…?!
Megálltam a lépcsősor kezdetén, és felé fordultam – Hogy mondhatsz ilyet? Egyáltalán érdekelnek a többiek? Élnek vagy halnak?
- Igazából? Nem. – vont vállat.
- Gonosz vagy. – csóváltam a fejemet.
Frey épp válaszolt volna, de ekkor lépteket halottunk. A hangok irányába néztünk szinte egyszerre.
Fekete csuklyás alakokat láttunk közeledni. Sajnos, vagy nem sajnos, de ők is észrevettek minket. Meg is torpantak egy pillanatra. – Hé! Maguk meg kik?! Mit keresnek itt?
- Jobb lenne, ha most eltűnnénk. – vetette fel az ötletet Frey.
- Igen, valószínűleg ez lenne a legjobb. – bólogattam, elkaptam a kezét, majd azon az úton kezdtem haladni, ami a legszembetűnőbb volt. Lefelé a lépcsőn. Nem tudtam hova vezet, csak követtem az utat.
Lent már vártak ránk a csuklyások. Mindegyik kezében egy-egy kard, amit ránk szegeztek.
Egy lépést hátráltam, így egy lépcsőfokra kerültem Freyel, onnan néztem a fölényes túlerőt.
A nem is olyan messzi távolban egy gongot ütöttek meg. Hangja vízhangzott a folyosón.
A fejem újra hasogatni kezdett. Szorosabban fogtam meg a fiú kezét, ezzel is belé kapaszkodva, megtartva egyensúlyomat.
Frey rám nézett, de nem szólt semmit.
Az előttünk lévő csuklyások ketté oszlottak teret engedve egy vörös csuklyásnak. – Hát ide találtál… – csuklyához nyúlt, majd leemelte fejéről - …drága testvérem.
A vörös csuklyás egy nő volt. Fekete haj, rikító kék szemek. Arcvonásai lágyak voltak. Úgy nézett ki, mint én, de neki a szemeiben gonoszság ült. Bár nem láttam, nem is kellett ahhoz, hogy tudjam ki az. Bárhol megismertem volna a hangját. Az ikertestvérem volt az, Lina.
- Már vártunk. – mosolygott. Kihasználva gyengeségemet, és Frey tehetetlenségét, elrántott a fiútól – Gyere, szükségünk van rád. – indult is el.
- Úrnőm, és mégis mit csináljunk vele…? – utaltak Freyre.
- Nem fog sokáig maradni. Ám legyen, jöhet ő is.
Az idegenek közre fogták Freyt, úgy lökdösték, hogy követhessen minket.
Lina egy terembe vezetett minket.
A fejfájásom lassan csillapodni kezdett akkor, és végre –lassan - önállóan is meg tudtam mozdulni – Lina… - kezdtem bele halkan – Mégis mi folyik itt? – kérdeztem, miközben két férfi leültetett egy karfás székbe. A székhez csatolták kezeimet.
- Hogy micsoda? – felnevetett – Gondolom észrevetted már, hogy az erőd egyre csak elhagy. – járt körbe, majd intett a többi férfinak, hogy ügyeljenek Freyre – Neked nem kellett volna megszületned. – váltott komorrá, szemei szikrákat szórtak – Csak és kizárólag nekem. Akkor enyém lehetett volna a trón, és vele együtt a hatalom.
Hol Linára, hol a csuklyások közt lévő Freyre néztem, aki minduntalan azon gondolkodott hogy tudnánk kijutni.
- Rám figyelj, ha hozzád beszélek. – fordította egy hirtelen, durva mozdulattal fejemet felé.
Tekintetemet rá szegeztem, mélyen szemeibe néztem. Ahogy közelebb hajolt hozzám, éreztem a belőle áradó hideget.
- Így már más. – húzta félre száját mosoly gyanánt – A sors akarta így, hogy erre a szigetre találjak. Ugyanis itt őrzik azt a gongot, ami az álmaimat segít elérni.
- És mégis mi lenne az? Egy egyszarvú megtalálása? – kérdezte Frey gúnyosan.
Lina gyilkolni készen nézett hátra a fiúra, majd kiegyenesedett, és újra fel s alá kezdett el járni a székem előtt – Téves. Egyetlen vágyam, hogy egyke legyek, hogy ne legyen vetélytársam. – nézett itt rám ismét – És ez a tárgy segít benne. Először csak az erődet hagyod el, majd lassan elszáll minden életerőd, és végül eltűnsz e Világról! És ehhez csak az kell, hogy megszólaltassam. – felnevetett – Így nem csak én maradok az egyetlen a családunkból… De még örök életet is kapok. Igazából csak ennyi hasznod van. – vont vállat.
- Ha csak ennyibe telelt.. Miért nem végeztél előbb velem?
- Kiélvezem a szenvedésedet. – nézett újra fagyosan tekintetembe.
- Rossz döntés volt. – szólalt fel Frey.
A fekete csuklyások halkan puffantak a földre egyesével.
Frey kihasználva, hogy azzal a kevéssel végzett, próbált legalább pár lépés előnyhöz jutni a felmentő sereg előtt.
Lina is felfigyelt az őrség elesettségére, de nem sokáig tartott míg egyedül maradt velünk. Hamarosan újabb férfiak léptek a terembe, akik ugyan olyan fekete csuklyát viseltek, mint elődjeik.
Frey már felvette támadó pozícióját, és egy karddal a kezében várta az újabb csoportot.
Sorra támadták meg a fiút. Volt mikor többen is megtámadták egyszerre.
Felvette a harcot, ügyesen cselezett. Próbálta minél kevesebb sérüléssel megúszni a küzdelmet. Nem akarta megölni támadóit, így támadásai nem értek olyan pontokat, amik a másik életébe kerülhetett volna.
A nagy harc közben Lina is eltűnt szemem elől. Valószínűleg működésbe akarta hozni újra a gongot.
Kihasználva, hogy már nincs aki vigyázzon, hogy menekülhessek, próbáltam kicsúsztatni a kezemet. A szíj szorosan a csuklóm köré fonódott, de nem adtam fel, csak mikor már sehogyan sem tudtam boldogulni.
Ekkor jelent meg előttem Frey. – Nincs sok időnk. – oldotta ki a kezeimet.
A földön egy újabb fekete csuklyás elesett terült el.
- Valószínűleg nemsokára jön a következő csoport erősítés. Láttad merre ment?
Csuklómat dörzsöltem hogy ne fájjon annyira a szorítás helye – Felfelé tartott.
- Akkor mire várunk még? – ragadta meg csuklómat, és felrántott a székből – Indulás! – futott az ajtó felé, ahol beinvitáltak minket a terembe.
Szó nélkül követtem, de hamarosan meg kellett állnunk. Igaza volt, újra csuklyás alakok vettek minket körül. Felvettem a földről egy kardot, amit az egyik elesettől vettem el. Életembe egyszer talán ha volt nálam kard. De harcnál még sose használtam, csak gyakorlás keretei között. Nem. Mégis tévedek. Egyszer mikor Lina rám támadt a szobámba, akkor kénytelen voltam önvédelemből használni.
- Maradj szorosan mögöttem. – kaptam az utasítást Freytől.
- Nem kell kétszer mondanod.
Ránk támadtak. Négyszer annyian voltak, mint mi. És már kezdtünk kételkedni benne, hogy ennek valaha is vége lesz.
- Nina…? – szólt végül két támadás közt Frey.
- Igen? – tértem ki épp egy támadás elől, majd csak a véletlennek köszönhetően szúrtam a kardot a támadóm oldalába.
- Kérdezhetek valamit?
- Fontos? Szerintem nem ez lenne a legmegfelelőbb hely és idő erre.
- Igen, az.
Megtorpantam, és rá néztem – Akkor had halljam.
Egy újabb férfi támadt rám, de én céltudatosan kivédtem a támadást. A két kard élesen felcsendült.
- Ha ennek vége, hozzám jössz?
Nem akartam hinni a fülemnek – Hogy micsoda? – döftem kardommal hason támadómat.
- Leszel a feleségem vagy sem?
A kezem megkérését már sokszor megálmodtam. Egy szőke herceg fehér lovon elém vágtat, majd leszáll lováról. A herceg két fejjel magasabb nálam. Megfogja kezeimet, miközben mélyen szemeimbe néz. Végül fél térdre ereszkedik, elhangzik a kérdés, majd gyűrűt húz az ujjamra.
Ehhez képest Frey nem volt herceg, főleg nem szőke. Nem is ült lovon, nem tette meg a térdre ereszkedést, és nem húzott elő egy gyűrűt sem.
Mind ez engem mégse zavart. Az életem már régóta nem szokványos. És így visszagondolva talán jobb is volt úgy, ahogyan történt. Szerettem őt, és más nem számított.
- I… Igen. – pirultam el, de nem volt időm tovább semmit tenni, elvégre újra támadtak.
- Remek. – végzett utolsó támadónkkal is. Úgy tett mintha mi sem történt volna. Megragadta kezemet, és elindult fel.
Visszaértünk a bejárati ajtóhoz, amit Frey felrobbantott. Láttuk a folyosót is, amin Lina épp végig szaladt, majd jobbra vette az irányt.
Nem volt más választásunk. Követtük őt.
Út közben megakadt tekintetem egy ajtón. Megtorpantam. – Nézd! – mentem az ajtóhoz, de az zárva volt.
Az ajtó mögött útitársaink üldögéltek mélabúsan. A kapitány felkapta a hangokra a fejét, majd az ajtóhoz lépett – Hát ti? – mikor rám szegeződött tekintete megtorpant – A királynő? De mégis hogyan? Miért?
- Nincs idő magyarázkodni. – Freyre néztem – Robbantsd fel az ajtót kérlek.
- Lépj hátrébb. – tette kezét az ajtóra, majd mikor a kapitány engedelmesen hátrébb lépett, Frey felrobbantotta az ajtót csak úgy, mint a torony bejárati ajtaját is.
A kapitány elhagyta a termet, őt pedig a többiek követték.
- Menjetek a hajóhoz, nemsokára mi is utánatok indulunk. Készülődjetek, itt hagyjuk ezt a helyet.- adtam ki a parancsot.
A marcona férfi bólintott, majd legénységével követte az utasításokat.
- Menjünk. – indultam el ismét Lina után, de ekkor a fájdalom belém hasított, de most már nem csak a fejemben éreztem. Remegni kezdtem.
A kapitány megtorpant, felénk fordult, és az eseményeket figyelte.
- Talán jobb lenne, ha te is velük mennél.
- Az én testvérem…
- Te pedig az én felelősségem vagy. Így csak hátráltatnál. – simította meg arcomat, kicsit közelebb hajolt, de ekkor elnézett felettem – Vidd őt is Max. Siessetek.
A Max névre hallgató kapitány bólintott mintha mindentudóan, majd kézen ragadott. – Jöjjön kisasszony.
- Na de… - beleszólási jogom azonban nem volt. Max már húzott ki a toronyból. Ahogy elhagytuk a tornyot még vissza-vissza néztem. Láttam, ahogy Frey még egy darabig állt, és nézte ahogy elmegyek, majd sarkon fordult, és Lina után eredt.
- Mégis hogy kerültek ide? – kérdeztem végül a fájdalomtól kábán.
- A vihar nem tartott sokáig így megúsztuk. A hajó is csak kisebb károkat szenvedett. Épp azt vizsgáltuk, mikor megjelentek ezek a jöttmentek, és elfogtak minket.
Már az erdő szélénél jártunk, mikor a föld megremegett a talpunk alatt.
Megtorpantam, és hátra néztem. A tornyot, ahonnan jöttünk porfelhő vette körül. Majd egy újabb földremegés után süllyedni kezdett.
A fájdalom hirtelen megszűnt, az életerőm pedig mintha visszaszállt volna a testembe – Frey… - rebbentek meg szemeim – Ő hol van? Mi van, ha még a toronyban van? – sarkon fordultam, és visszafelé indultam.
Azonban valami meggátolt cselekedetemben. Max derekamnál fogva tartott vissza – Nyugodjon le, kisasszony!
- Nem! Eresszen! – próbáltam kibújni az erős kezek közül, de a próbálkozás sikertelennek bizonyult.
- Kapitány úr, a hajó indulásra kész! – kiáltották a partról.
A föld ismét megremegett, majd egyre többször egymás után.
- Remek. Jöjjön, kérem! – húzott maga után.
Hiába kapálóztam, hiába ellenkeztem, nem tudtam mit tenni. Tűrnöm kellett, hogy mint egy zsák krumplit, úgy vonszolnak a hajóhoz.
Mikor már a fedélzeten voltunk, mindenki elfoglalta az őt megillető helyet. Max letett a kormányzó és maga közé. A horgonyt felhúzták, majd a hajó elindult.
Én még mindig a szigetet kémleltem. Freyt kerestem. A korlátnak dőltem.
- Nem halhatott meg… Nem engedtem meg neki… - próbáltam nyugtatni magamat.
- Ki halt meg? – hallatszott mögülem egy ismerős hang.
Összerezzentem, majd hátrafordultam. Egy magas férfi állt velem szemben. Barna haját az eredetinél is jobban összekócolta az ellen szél. Szintén barna szemei enyémet fürkésztek. Száján egy aprócska mosoly ült. Ingje szakadt volt, és sérüléseitől véres.
Nagy kő esett le a szívemről – Nem megmondtam, hogy ne csináld ezt?

Hozzászólások megjelenítése

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.